84. fejezet

..
84. fejezet

"Valami történni fog, érzem, emiatt nyugtalan a lelkem.

Karjaidban, szerelmem, nem tud csitulni szerelmem.

Hiányod előre kínoz, várom, hogy visszatérj majd hozzám,

Nehezen engedlek el, de a jövő már csak kettőnkre vár.

Boldogít a gondolat, melyben te szerepelsz, és az élet,

Mely arra élezi ki létem, hogy együtt kűzdjünk, kérem

a sorsot, ne tagadja meg tőlünk a boldogságot -

Gyere vissza! Várlak, míg szívem dobbanása reményre ad okot."

(Rob)

Szörnyű rémálmom volt hajnaltájt. Ahogy két napja folyamatosan. Nem Carrie miatt, aki pedig okozhatta volna, hanem Kris tett valamit. Hogy mit, az nem derült ki, ugyanis mindig korábban felriadtam. Rögtön körülnéztem és ezúttal szerencsém volt: mellettem feküdt az összesfajta álmom megtestesítője. Talán az volt csak a baj, hogy nem rajtam, hanem pár centit eltávolodott. Utána fordultam, ami korántsem volt olyan kellemes, mint reméltem, ugyanis mindkét oldalam sajgott. Végül azért sikerült, és újra érezhettem a teste melegét, ujjaimmal a bőre selymes puhaságát. Minden boldogságomat ő okozta, senki más. Még a születendő gyerekemnek sem örültem úgy, mint Kristen egyetlen sóhajának vagy mosolyának.

Most épp az előzőből részesülhettem, mivel még aludt, de alighogy végigsimítottam a testén, megmoccant, majd felsóhajtott. A kezemet –szerencsére még volt egy működőképes – a hasára csúsztattam, és gyengéden megcirógattam. Lehunyt szemmel elképzeltem, hogy ő várja a gyermekünket. Szinte éreztem is mocorogni benne, de rá kellett ébrednem, hogy csak a képzeletem játszott velem. Csupán Kris mozdult meg és vele együtt a hasizmai a tenyerem alatt, viszont még nem ébredt fel.

Elhessegettem a fantáziámat és más tájak felé vettem az irányt. A dereka, majd a feneke ívének végigcirógatása után enyhén szétnyílt combjai közé kúsztak az ujjaim, és mindkettőnk légzése másként viselkedett hirtelen. Az enyém először elakadt, majd a szívem ritmusával együtt gyorsulni kezdett a forróság miatt, amit találtam, kedvesem pedig halk sóhajokkal köszöntötte ujjaim játékát. Mivel háttal feküdt nekem, azt nem észlelhette, hogy a vágyaim egyre konkrétabban terebélyesednek, azt azonban igen, hogy apró csókokkal halmozom el a hátát és a tarkóját.

Az első nyögése pillanatában két ujjam dolgozott a teste legmélyén. Felébredt. Felkapta a fejét, majd megpróbált volna felém fordulni, de nem engedtem.

- Maradj – súgtam a fülébe, majd végighúztam a nyelvemet a nyakán. – Hagyd, hogy kényeztesselek. - Hagyta. Sőt, hogy közben az én fokozhatatlannak hitt vágyaimat is növelje, privát akciókat is végzett közben.

Nem fordult felém, de az egyik kezét a háta mögé vezetve végigsimított – vagy inkább karmolt – a hasamon, látatlanul is kikerülve a kötést, amely pillanatnyilag ott díszelgett, majd egyre lejjebb haladva marokra fogta egy ideje már vágyódó szervemet. Aztán simogatni kezdett, és újra meg kellett birkóznom a légszomjjal, amely rám tört. Egyre gyorsabb mozdulatokkal próbáltam a csúcs felé repíteni eközben, apró harapásokkal díszítve a vállait, mikor újabb lélegzetelállító dolgot cselekedett.

Azt vettem észre, vagyis csak éreztem, hogy a másik keze megjelenik ugyanott, ahol én is éppen a teste mélyén jártam – egyelőre az ujjaimmal –, és az enyémek mellett ő is eltűntette magában két ujját. Egyetlen végtelen percig bírtam elviselni a gerjesztő élményt, mielőtt nyögései zajától kísérten felemelkedtem, őt négykézlábra húztam, és ujjainkat eltávolítva belőle kőkeményen sóvárgó testrészemmel hódítottam meg immár.

Szerelmem felfoghatatlan szélesre tárta a combjait, és szinte ült az ölemben, mialatt sorozatos és növekvő sebességű lökéseim mindkettőnket a beteljesülés felé taszítottak. A gyönyör pillanatában Kris felemelkedett, mellkasom a hátához simult, ő pedig a nyakamba kapaszkodva hajtotta fejét a vállamra. Tenyerem egyből a melleire tapadt, miközben kilövellésem görcsei az utolsókat rángták a teste mélyén.

- Szeretlek – suttogtam, és csókokkal borítottam a nyakát, majd a fölét, mígnem félrefordította a fejét, hogy az ajkait is elérjem. Lassan megnyalta az ajkait, majd kidugta a nyelvét. Habozás nélkül kaptam utána, hosszasan ízlelgettük egymást a továbbiakban. Felfoghatatlan volt a mámor, amelyben ismét részesített. Egy kis idő múlva mégis kihúzódtam belőle, majd a karjaimba véve őt, elnyúltam az ágyon.

- Hogy vagy? – simított végig a mellkasomon. Halk zihálása tovább dobogtatta a szívemet.

- Jól – feleltem elmosolyodva. – És egyre jobban. – Viszonozta a mosolyomat. De aztán elkomorult a tekintete. – Mi az? – kérdeztem aggódva.

- Van valami… amit majd szeretnék veled megbeszélni, de nem most. – Kerülte a tekintetemet, amely rögtön megalapozott gyanúra adott nekem okot. Megvártam, hogy elhelyezkedjen, szorosan az oldalamhoz simulva, majd kimondtam a gondolatomat.

- Alex?

Kris cirógatása abbamaradt. Újra a szemembe nézett, és megsimogatta az arcom.

- Igen, vele kapcsolatos, de ne most – kérte. – Élvezni akarom, hogy a karjaidban tartasz – suttogta. Meghatódtam a szavaitól, de akkor is szerettem volna, ha inkább előbb túl vagyunk a kétség kívül rossz híreken.

- Vele is lefeküdtél? – jöttek a szavak a számra hirtelen. Nem így akartam feltenni a kérdést, de aztán az jutott eszembe, minek kerteljek.

- Nem – rázta meg a fejét. A szívem hevesebb ritmusra váltott. Valamiért nem voltam benne biztos, hogy igazat mond, de egyelőre hittem neki. Hallottam felsóhajtani, aztán belevágott. – Oké, nem húzom az időt. – Mégis tétovázott még néhány pillanatig. – Szeretné, ha elutaznék vele egy hétre.

Fogalmam sem volt, milyen reakciót vár most tőlem. Egy hét…

- Mikor? – kérdeztem higgadtságot kényszerítve magamra.

- Körülbelül két hét múlva.

- És ezt mikor találtátok ki? Most, amíg Miamiban voltatok? – Igennel felelt. Sejthettem volna. A férje rájött, hogy még mindig ő a szívszerelme, és ezzel próbálja meg visszacsábítgatni magához. Hogy engem eltávolít – jobban mondva ők tűnnek el – a képből. Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam. Aztán leemeltem magamról Krist, és felkeltem az ágyból. Úgy gondoltam, jobb, ha nem szólok semmit, mert nyilván ők ezt már eldöntötték, sőt, tán azt is tudják, hova mennek. Nem volt beleszólásom. Meg különben is: hogy tagadhatna meg Kristen bármit is egy haldoklótól, aki ráadásul a volt férje? Sehogy – válaszoltam meg a saját kérdésem.

Némán a fürdőszobába vonultam, de tanácstalanul álltam meg a zuhanyfülke előtt. Ez nem volt olyan egyszerű, mint mikor még én cseréltem le a kötéseimet – jutott eszembe. Nem akartam, hogy megint Alex ugráljon körül, ezért nem szívesen léptem be a zuhany alá, de reménykedtem benne, hogy ha a kötésem át is ázik, a varratoknak nem lesz bajok.

Alig nyitottam magamra a tust, mikor bejött utánam Kristen, és a csempének döntött, hogy ne folyjon végig rajtam a vízsugár.

- Ezt nem kéne… – motyogta, de aztán további szópocsékolás helyett elkezdett lemosdatni. Mindenhol. Hiába nehezteltem rá az egy hetes vakációjuk miatt, a testem reagált az érintéseire. Még így, fizikai roncsként is újra megkívántam. Csak most nem volt kivitelezhető a tusolóban megszokott póz, amelyben szeretkezni szoktunk.

Kris is észrevette, hogy a testem újból vágyik utána, ezért amint leöblítette rólam a habot, letérdelt, és szájába vette a mosdatásnak csúfolt simogatásától ismételten lüktető szervemet. Felnyögve támaszkodtam a fülke falának, és hagytam, hogy többször egymás után végignyaljon, majd ugyanilyen ritmusban teljesen eltűntessen az ajkai között.

Annyi ideig sem bírtam, mint az előbb az ágyban, a hajába markolva rántottam el magamtól, amint kirobbant belőlem a szenvedély, majd felhúztam magamhoz, és az ajkaira tapasztottam a számat. Nagyon, nagyon hosszú és üres volt ez a két nap nélküle. Bele sem mertem gondolni, hogyan fogom kibírni az egy hetet… Biztos voltam benne, hogy sehogy.

De úgy döntöttem, nem szólok egy szót sem, hisz akkor én járok rosszabbul. Kris neheztelne, amiért nem értem meg, és egyébként is… Meg akartam kímélni a kapcsolatunkat egy újabb vitától, vagy egy részemről intézett féltékenységi hülyeségtől. Inkább átöleltem őt, ismét biztosítottam a szerelmemről, aztán segítettem neki önmaga lemosakodásában – amíg az élvezettől reszketve a karjaimba nem hullott –, a nap további részében pedig nem hoztuk szóba a témát.

És az elkövetkező napokon sem. Mivel a sérüléseim még rendesen látszottak – főleg azok, melyek az arcomat tarkították, többnyire otthon maradtunk, azaz Kris jött hozzám, mikor nem éppen Alexszel volt. A nappaljaim így borzalmasan magányosak voltak, melyeket az éj ugyan kárpótolt, de csak addig, amíg szerelmem újra el nem ment „haza”, a férjéhez. Egyszer viszont meglepetéssel állított be. Ez két nappal azelőtt volt, hogy utazni készültek.


(Kristen)

Fogalmam sem volt, mit fog szólni Rob, ha elviszem hozzá Bonbont, de mivel a szigeten jól kijöttek, úgy gondoltam, nem lesz ellene kifogása. Nem szívesen hagytam volna magára a kis állatkát egy teljes hétre. Jó, a személyzet nyilván gondoskodott volna róla, de akkor is…

Mikor odaértem szerelmem házához, bekopogtam, hogy ő nyisson ajtót nekünk – a kezeim tele voltak a kutyus holmijaival. Ki is tárta, de a döbbenettől tágra nyíltak a szemei. Bonbon viszont megismerte, és rág látott ismerősként köszöntötte – vagyis felugrott a karjaiba. Rob reflexből kapta el, majd kicsit távolabb tartotta magától, hogy a blöki ne tudja össze-vissza nyalogatni. Mosolyogva figyeltem őket. Nem láttam az ellenszenvet kedvesem arcán, sőt, mintha vidámság csillant volna a tekintetében, miközben a ficánkoló apróságot nézegette.

- Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle vidáman, majd a földre rakta és megsimogatta a buksiját. Aztán rám nézett és kicsit elkomorodott. Vett egy mély lélegzetet, majd megszólalt. – Miért van olyan érzésem, hogy máris lett egy új lakótársam? – Közben kitárta előttem az ajtót, és elvette a kezemből Bonbon cuccait.

- Be tudnád fogadni, amíg… – Nem mondtam ki, úgyis tudtam, hogy pontosan tudja, miért kérem erre. Biztosra vettem, hogy számolta a napokat idáig.

- Szívesen befogadom – motyogta Rob a pöttöm után pillantva, aki máris otthon érezte magát: elnyúlt a hátsó kertbe nyíló ajtó előtt és okos házőrzőként figyelő fülekkel kifelé kémlelt. – De annak nem örülök, hogy elmész – ölelt át aztán és maga felé fordított. Szokás szerint nem vitte túlzásba az öltözködést, a Los Angelesben tomboló meleg miatt csupán egy rövidnadrágot viselt, így kényelmesen végigsimíthattam a mellkasán, melyre egy puszit is adtam, ha már ott volt.

- Egy hét – feleltem. – Ennyivel tartozom neki. – Rob nem tudhatta, mennyi mindent tett Alex az ő gyermekéért, akit a szívem alatt hordtam. Többek között vett nekünk egy házat kicsit északabbra, Santa Cruzban, ami nincs messze, mégis elég távol esik a csillogó filmipartól ahhoz, hogy nyugodtan nevelhessem fel a kisbabámat. Azaz talán… nevelhessük. Az elmúlt napok során sokat gondolkodtam, és úgy véltem, a Carrie-vel való kötelező házassága ellenére el kell mondanom Robnak, hogy lesz még egy gyermeke. Ez persze nem változtathat azon, hogy én kiszállok az életéből, de legalább tiszta lelkiismerettel tenném. Addig viszont… – Egy hét múlva újra itt leszek veled – próbáltam megnyugtatni őt.

- Rossz előérzetem van. – Nem voltam túl ügyes, Rob tovább nyugtalankodott.

- Minden rendben lesz, hidd el – súgtam, majd a nyaka köré kulcsoltam a karjaimat, és lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a száját. Viszonozta a csókomat, sőt, közben magához emelt a combjaim alá nyúlva és elindult velem valamerre. Aztán valami hűvöset éreztem magam alatt.

Mire rájöttem, hogy még mindig az előszobában vagyunk, és csak a komód tetejére ültetett fel, addigra eltűnt rólam a blúz, és Rob a melltartómon keresztül izgatta a mellbimbóimat a nyelvével, gerjedelme pedig éhesen meredezett az ágyékomnál. Kicsit megijedtem, hogy észreveszi a testem állapotomból következően természetes változásait, de azért még nem voltak olyan feltűnőek, hogy konkrétan gyanakodni kezdjen. És meg is úsztam: egyelőre nem figyelt fel rájuk. Nem szándékoztam elrontani az izgalmas pillanatot egy valószínűsíthetően letaglózó vallomással, melyet akkorra terveztem, ha majd megjöttünk Alexszel az egyhetes kiruccanásunkról. Rosszabb lett volna Robnak is, ha az utazásunk előtt avatom be a titkomba. Ez volt az egyik oka, hogy nem tettem máris. A másik pedig az, amit éppen művelt velem.

Minden idegszálammal érzékeltem, amit csinál. Most épp a hasamat lepte el apró puszikkal, de úgy éreztem, mintha ezernyi selyemszál cirógatna. Aztán szélesebbre zárta eddig sem összezárt combjaimat és a szoknyámat a derekamra gyűrte. A hajába túrva vártam a folytatást, amely máris megérkezett, a bugyimat félrehúzva belém mélyesztette az ujjait. Vágytól elhomályosult tekintetét az enyémbe fúrta, és egész addig nem eresztette, míg végig nem söpört rajtam az első orgazmus, melyet bennem mozgó ujjainak és a csiklómat dörzsölgető hüvelykujjának köszönhettem.

Ernyedten dőltem a falnak, ő pedig el-, jobban mondva lefelé fordította a tekintetét, ismétlésért sóvárgó nőiességem irányába. Zihálva megnyalta a száját, mialatt kihúzta belőlem az ujjait, de mielőtt nyelvével is tiszteletét tette volna bennem, megfogtam a csuklóját, és az arcomhoz húztam. Rob megbabonázva nézte végig, ahogy leszopogatom a kezéről élvezetem nedveit, majd gyorsan felemelkedett a lábaim között, és az ajkaimra tapasztotta a száját.

Csókunk közben pedig váratlanul belém hatolt. Felnyögtem. Fogalmam sem volt, mikor vetkőzött le, de ahogy végigsimítottam a hátán és a fenekén, felfedeztem, hogy még rajta van a nadrág, csupán kibontogatta magát belőle. A mozgása pillanatok alatt a csillagokba repített, de ő nem ment még el. Kicsusszant belőlem, és újra végigcsókolta a testemet. Aztán a nyelvét fúrta belém, pont, ahogy korábban is szerette volna – meg persze én sem tiltakoztam ellene.

Már remegtem, mikor felsikoltottam, és ernyedten hagytam, hogy a karjaiba vegyen. Megtette, és az ágyban folytattuk szerelmes óráinkat.

Sokkal később – a csillagok már beragyogták az eget – kiültünk az erkélyre, hogy elszívjunk egy cigit. Illetve csak Rob. Én azzal a kifogással hárítottam, hogy nem kívánom. Őt annál inkább. Nevetve kért pár percnyi pihenőt. Megkapta. Addig megetettem Bonbont, aki már ki is választotta a helyét az erkélyen – pont, mint azon a szigeten, ahova Rob rabolt el engem. És ahol csodás napokat töltöttünk együtt. És egyben szörnyűeket is. Elhatároztam, hogy csakis a szépre leszek hajlandó emlékezni, és így is tettem. Mindent kitöröltem az emlékeimből, ami valaha is különféle borzalmakra emlékeztetett – legyen az akár a megerőszakolásom, akár az, amikor Alex gyógyszerekkel „kezelt”, vagy Carrie, aki… a mai napig is zaklatta szerelmemet.

Nem értettem, mit akar még a csaj, de a viselkedése kezdett egyre félelmetesebb lenni. Rob biztosított ugyan róla, hogy nem kell félnem tőle, nem fog bántani, vagy akárhogy ártani nekem – jobban mondva nem mer –, én mégis tartottam tőle, hogy nem adja fel olyan könnyen. Amióta kiderült a kapcsolatunk, a hőn áhított karrierje hanyatlóban volt, több szerepajánlatot visszavontak tőle, és általában rajtunk töltötte ki a dühét. Ez egyelőre különféle interjúkban nyilvánult meg, de mivel nem reagáltunk semmit a vádaskodásaira, miszerint mi tettük tönkre őt, rajta csattant a visszhang is.

Megsimogattam Bonbont, és megpróbáltam Carrie-t is kiűzni a fejemből. És élvezni a maradék két napot, mielőtt elutazom Alexszel valahova. Nem árulta el, hova megyünk végül, azt mondta, hadd legyen meglepetés. Régebben gyakran csinált ilyet, még az esküvőnk előtt, valamint azután is. Szerettem az ilyen – számomra – spontán kiruccanásokat. Most is vártam, de kicsit másként, végtére is már nem volt olyan a kapcsolatunk, mint akkoriban. Most Rob volt az, akire életem párjaként gondoltam.

Visszafészkeltem magam a karjaiba, és egy édes csókot loptam tőle. Semmi mással nem foglalkoztunk még két teljes napig, csak egymással. Akkor viszont indulnom kellett – előbb haza, hogy villámgyorsan becsomagoljak, és időben kiérjünk a reptérre. Fájt elbúcsúznom Robtól, de én már tudtam, amit ő még nem: amint megjövünk az útról, elmondom neki, hogy a gyermekét hordom a szívem alatt.

Ez a gondolat javított csak egy kicsit a hangulatomon.


(Rob)

Miután Kris elment két csodás együtt töltött nap után – mivel amikor elhozta Bonbont, később elárulta, hogy az indulásukig már itt marad nálam. Semmivel sem tett volna boldogabbá, azaz igen: ha el sem megy a férjével arra az egy hétre Isten tudja hová. Azt ugyan megígérte, hogy felhív, de a rossz előérzetem csak növekedett, amikor egy hosszú, szerelmes csók után boldogan mosolyogva lépett ki az ajtón.

Bonbon éppen a kertben játszott – madarakat ugatott –, így nem volt kinek elsírnom, hogy mennyire hiányzik máris Kristen. Sőt, esélyem sem volt magamba zuhanni, mert alig negyed órával kedvesem távozása után valaki kopogtatott az ajtón. Azt reméltem, ő jött vissza, így siettem ajtót nyitni.

De Carrie állt odakint.

- Mit akarsz? – förmedtem rá. Az utóbbi hetekben minden nap megkeserítette valahogy az életünket. Nem kértem belőle ráadást, pedig úgy tűnt, hogy rakni fog rá még néhány lapáttal. – És honnan tudod, hol lakom? – jutott eszembe még egy gondolat. Eddig szerencsésen sikerült eltitkolni előle.

- Az nem számít – legyintett vigyorogva. Túl jókedvűen vigyorogva.

- Normális vagy?! – kiáltottam rá, amint rájöttem, mi baja. Beszívott. Nem is picit. – Terhes vagy, az ég szerelmére! – Megragadtam a karját, és berántottam a házba. A kanapéra löktem, majd a telefonomért nyúltam, hogy hívjak neki egy rohammentőt. Hogy meri kockáztatni a gyermekem egészségét?

- Nem vagyok az, Rob, nyugi… – nevetgélt, miközben elnyúlt a kanapémon. Megállt a kezem egy mozdulat közben.

- Hogy mondtad? – fordultam felé egyelőre síri nyugalommal.

- Amióta nem kísérgetsz el a kontrollra… Áh, a mi házasságunk úgysem ér semmit… Karrier… kinek kell az, egy ilyen férj mellett? – beszélt össze-vissza, de én nem erre voltam kíváncsi.

- Carrie! – kiabáltam rá megint. – Mit mondtál az előbb?

- Ja, a vakarcs… – Minden vágyam az volt, hogy felpofozzam, és végre magához térjen. – Olyan szép család lehettünk volna… – sírta el magát aztán. A félelmem egyre növekedett.

- Soha – ráztam meg a fejem. – Hogyhogy nem vagy terhes?

- Ó, csak annyi, hogy… meguntam ezt a színjátékot és…

- Nyögd már ki! – ragadtam meg a vállait, és öntudatomon kívül megráztam. – Mit műveltél?

Carrie egy pillanatra a szemembe nézett. Tényleg nem volt magánál, nem bírt egy pontra fókuszálni. De legalább kimondta azt, amitől megszakadt a szívem.

- Elvetettem…

...

83. fejezet

...
83. fejezet

"Nehéz látnom, mennyire összetörtél. Fáj a gyengeséged,

melyet hiába titkolnál, tudok mindent, és együtt fájok veled.

Gondban csupán arra lehet számítani, ki valamiért fontosnak tart,

kérlek, próbáld meg elfogadni a bajban önzetlenül feléd nyúló kart."

(Kristen)

Földbe gyökerezett lábbal álltam meg a hálószoba ajtajában. Rob az ágyon feküdt – vagy aludt, vagy kiütötte magát –, a felsőteste meztelen volt, a hasa jobb oldalát egy átvérzett kötés díszítette, emellett a bal kézfején is volt néhány rétegnyi pólya. Elképzelésem sem volt, mi történhetett vele, de közelebb lépve még jobban elsápadtam. A mellkasán és a vállain is sötétlő zúzódások húzódtak végig. Az arcán ugyancsak.

Leültem mellé az ágyra és leheletfinoman megérintettem a száját. Talán az volt az egyetlen, amin nem láttam sebet. Tévedtem, mert az ujjaim máris tapintottak egyet. És őt is sikerült felébresztenem.

- Szia – motyogta, majd felült és magához ölelt. Zihálni kezdett közben, nyilvánvalóan minden porcikája fájt. Visszaöleltem volna, de nem tudtam, hol érinthetem meg anélkül, hogy további fájdalmakat okoznék neki. – Hiányoztál – súgta a nyakamba, majd csókokkal hintette a bőrömet.

- Te is nekem – feleltem halkan, és nem is hazudtam; a testem azonnal reagált az érintésére és a csókjaira, de pillanatnyilag fontosabbnak tartottam megtudni, hogyan sikerült így összeveretnie magát.

Az információ váratott magára, mivel ő mást vélt elsőbbségesnek. Alighogy a szája végigsimított az ajkaimon, padlóra került az önuralmam és forrón visszacsókoltam. Azt is megoldotta, hogy ölelhetném át: maga mellé húzott az ágyra és félig fölém hajolt. Épp keze rögtön kalandozni kezdett a testemen, de lefogtam. Válaszokat akartam előbb a kérdéseimre.

- Rob – sóhajtottam, mikor levegő után kapva szabadon engedte a számat.

- Úgy hiányoztál – mormolta megint, a nyakamat és a kulcscsontom környékét becézgetve. A pólómat közben felgyűrte, és máris a mellbimbóim körül éreztem a simogatását.

- Mi történt veled? – kérdeztem, amint összeszedtem magam annyira, hogy beszélni tudjak. Rob egy másodpercre megállt, de aztán folytatta a testem lángokba borítását.

- Nem fontos – nézett hirtelen a szemembe, majd ismét csókolni akart, én azonban inkább kitértem előle, mire az arcom és a fülem környékét lepték el gyengéd puszijai.

- Nekem fontos – nyögtem. – Ki tette ezt? – Újra sikerült megakasztanom. Ezúttal tartósabban. Szerelmem halkan, ám annál tartalmasabban káromkodni kezdett, majd felemelkedett rólam és az ágy szélére ült. A hátát is véraláfutások tarkították. Ettől már én is méregbe gurultam.

- Az a rohadt kurva testőröket fogadott. – Csak úgy sütött a düh a szavaiból. Én viszont megdöbbentem.

- Testőröket? – kérdeztem vissza. – És ők vertek meg? – Alig kaptam levegőt. – Ugye tettél feljelentést? – Rob nem válaszolt, csak egy elfojtott nyögéssel felállt és kiment a hálóból. Utána mentem, és többször a nevén kellett szólítanom, mire végre rám nézett. Megismételtem a kérdést.

- Nem – felelte kelletlenül, aztán kivett egy üveg whiskyt a bárszekrényből. Habozás nélkül kivettem a kezéből, mielőtt a szájához emelhette volna.

- Miért nem? – értetlenkedtem. Erre közelebb lépett hozzám, és visszavette tőlem az üveget, miközben rosszkedvűen méregetett.

- Mert a gyerekem anyja – mondta alig hallhatóan. Nem kötöttem bele ebbe a ténybe, pedig lett volna mondanivalóm.

Hagytam, hogy igyon. Azt is, hogy ellökje a kezem, amikor vizsgálgatni kezdem a sérüléseit. Akkor viszont már én is mérges lettem, amikor az oldalán levő kötés kicserélését szerettem volna végrehajtani, ő pedig igen határozottan tiltakozott ezellen.

- Hiába nem akarod, így nem maradhat! – vitáztam vele. – Lefogadom, hogy orvos sem látott. – Beletrafáltam. Sötét pillantásokat vetett rám, miközben ellentmondást nem tűrően matatni kezdtem a kötés szélénél, hogy lehetőleg óvatosan fejtsem le róla. Kedvesem persze most sem a türelme végtelenségéről tett tanúbizonyságot, mert félresöpörte a kezem és ő maga tépte le a gézt. Vártam, hogy felkiáltson, de csak egy fojtott sziszegést hallatott.

- Nem kell játszanod a macsót – közöltem vele, mire felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Pedig nyilvánvalóan megalázónak érezte, hogy ilyen állapotban látom.

A letépés nem tett jót a sebének, mert a géz beleragadt a már gyógyulásnak indult részbe, és most felszakítva újból vérezni kezdett. Rákérdeztem, ki kötözte be, de félrefordította a fejét, és kibámult az ablakon. Nekem sem kellett több. A seb ugyan viszonylag szép volt, mégis akármikor elfertőződhetett. Egy cseppnyi jódot sem találtam a fürdőben, pedig úgy emlékeztem, hagytam itt ahhoz hasonló kellékeket akármilyen kisebb baleset esetére, de sehol nem volt az elsősegélydoboz. Mikor Robtól is megérdeklődtem, ő használta-e, higgadtan közölte, hogy kidobta, mert elhasználta, amit tudott belőle.

Nem tetszett ez az önkéntes majd-én-meggyógyítom-magam hozzáállása. Elnyúlt a kanapén, és a bekötött kezéről tekergette épp le a pólyát, én viszont döntöttem. Ezúttal a megkérdezése nélkül, de most az érdekelt a legkevésbé, hogy ő mit szeretne. Elszántan léptem ki a mobilommal az erkélyre, ahol a világ legmakacsabb pasija nem hallhatta, kivel és mit beszélek, majd felhívtam Alexet.

- Szia, ide tudnál jönni? – Elmondtam neki, hova várom. – Volna itt egy kis gond… Nem baj, ha hozod az orvosi táskádat. – Ez mindig vele utazott, hogy bármi történik, el tudja látni magát. az orvosi tanulmányai során magára szedett tapasztalata meg megvolt ahhoz, amihez Robnak most szüksége volt rá.

- Neked esett bajod? – aggódott rögtön. Közöltem, hogy nem, majd röviden összefoglaltam neki, milyen állapotban találtam rá Robra.

- Máris indulok – ígérte meg egy percnyi töprengés után.

- Ki hívtál ide? – jött a kérdés az erkélyajtó felől. Ijedten pördültem meg, és szembetaláltam magam szerelmemmel. Vállat vontam, és közelebb léptem hozzá. Óvatosan megfogtam a sérült kezét, melyen szinte minden ujja bedagadt, de főleg kettő sötétlilás színezetet öltött. Majdnem rosszul lettem, de vissza tudtam fogni magam, nehogy elájuljak. – Tudom, hogy ronda, máris bekötöm valami mással – motyogta ő, majd visszalépett a nappaliba. És igen egyszerű megoldást választott: a használt pólyát egyszerűen megfordította, és elkezdte magára visszatekerni.

- Azt már nem – kaptam ki a kezéből. – Mindjárt itt lesz… az orvos, és majd ő ellát. – Nem mertem kimondani, kit hívtam ide, tartottam tőle, hogy újabb vitára kerülne sor, ha megtudná. Nyilvánvalóan megsértődne a büszkesége, legalábbis így gondoltam.

Tévedtem. Fáradtan hátradőlt a kanapén, majd lehunyta a szemeit, és kérlelően megszólalt:

- Amíg ide nem ér a férjed, egy kicsit átölelhetnél…

Az ölébe nem mertem ülni, mert egyre jobban vérzett az oldala, és féltem, hogy fájdalmat okozok, de mellé lerogytam, és a „szimplán” csak foltos oldalához simultam. Beteg kezével ölelt át, de máris nyugodtabbnak éreztem magam, mint eddig. Eltöprengtem, hogy vajon hogy szerezte azt a sebet… Elég mélynek tűnt, mintha késsel vagy más hasonlóan éles dologgal mentek volna neki.

- Miért támadtak rád a testőrei? – kérdeztem halkan, mialatt a mellkasát cirógattam – igyekezve kikerülni a zúzódásokat.

- Mert odamentem – vallotta be. Nem kérdeztem meg, mit keresett ott, végtére is a felesége. – Beszélni akartam Carrie-vel, csak neki éppen más dolga volt… a nappaliban, a kanapén. Martin Boyde-dal. – Őt én is ismertem, többször dolgozott együtt Alexszel. De még mindig nem értettem az összefüggést. Carrie nyilván nem sakkozott azon a kanapén a producerrel, de ettől még nem mentek volna csak úgy Robnak a testőrei… Megkaptam a választ, még mielőtt a kérdést kimondtam volna: – Egy kicsit dühbe gurultam. Nem féltékenységből – tette hozzá, mielőtt félreérteném, bár ez eszembe sem jutott. Ismertem Rob Carrie-vel kapcsolatos érzéseit. – Széttörtem ezt-azt… Akkor jelentek meg a testőrök. És kedvesen kitessékeltek a házamból.

- Fel kellett volna jelentened, ha nem is őt, akkor azokat, akik ezt tették veled – tartottam ki a korábbi véleményem mellett.

Rob viszont nem így gondolta. Keserűen felnevetett, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Nem ilyen egyszerű. Be van kamerázva a ház… És elvesztettem a fejem. Egy bíróság sem ítélné oda a gyereket egy dühöngő apának… – Ezt olyan szomorúan mondta, hogy komolyan megsajnáltam. Mert igaza volt. Az a kisbaba nem tehet róla, hogy az anyja milyen…

Továbbra is rosszul esett, hogy Rob képes volt lefeküdni vele akkor, és ez lett a következménye, de nem álltam neki szomorkodni ezen, már úgyis felesleges lett volna.

Mielőtt válaszolhattam volna neki, meghallottam egy autót a feljáróra gördülni. Ez Alex lesz – gondoltam. Kibontakoztam Rob karjaiból, hogy menjek ajtót nyitni. Tényleg ő volt, és egyből azt kereste a tekintetével, aki miatt idehívtam. Hűvös, és kimért udvariassággal köszöntek egymásnak. Rob végig Alexet figyelte, míg az szó nélkül ellátta a sebeit. A kezét is megvizsgálta, és közölte, hogy két ujja kiugrott a helyéről, de mivel gipszelni képtelenség volna, miután helyre rántotta, egy egyszerű sínbe rakta.

Robnak irdatlan fájdalmai lehettek, de egyetlen pisszenés nélkül állta a sarat. Megint a hülye büszkeségét félti – gondoltam. Alex ezután látott neki az oldalán levő sebnek.

- Ez össze kell varrnom – mondta halkan, majd rám pillantott. Jól ismert: ez volt az, amit soha nem bírtam volna végignézni. El is sápadtam rögtön.

- Ne, ha nem muszáj – szólt közbe Rob, észrevéve a néma közjátékunkat, és egyre ingerültebben méregette Alexet. Féltem, hogy nincs elég önuralma a fájdalmak elviselése miatt ahhoz, hogy visszafogja az indulatait, ezért döntöttem.

- Maradok – közöltem mindkettejükkel, aztán leültem Rob mellé, és megfogtam a karját. Ő egy értetlenkedő pillantást vetett rám, míg Alex döbbentet. De aztán munkához látott. Lefertőtlenítette és kitisztította a sebet és a környékét, majd elővett egy injekciós tűt.

- Kösz, abból nem kérek – sziszegte egyre ellenségesebben Rob. Éreztem, hogy tényleg a türelme végén járhat, ezért közelebb bújtam hozzá, és szerettem volna elterelni a figyelmét, de ez nem ment könnyen. Mintha nem is lettem volna ott.

- Csak érzéstelenítő van benne – mondta Alex.

- Engem nem fogsz elkábítani – ragaszkodott Rob az elhatározásához. – Vagy összefoltozol anélkül, vagy így hagyod. – Alex ekkor rám pillantott, mire egy lemondó sóhaj kíséretében bólintottam. Ő pedig elkezdte varrni a sebet.

Nyolc öltés múlva Rob megkönnyebbülten engedte el a karomat, amelyet addig szorított. Biztos voltam benne, hogy látszani fognak rajtam az ujjai, de nem foglalkoztam vele. Legalább a sebe most már rendben lesz – nyugodtam meg. Alex bekötözte, majd adott neki egy doboz gyógyszert fájdalomcsillapító címszóval.

Szerelmem egy pillanatig csak nézegette a dobozt, majd egy jól irányzott célzással a nappali túlsó végén elhelyezkedő konyha kukájába hajította.

- Őt is ezzel tömted? – nézett kihívóan Alexre. Most jöttem rá, mi a célja. Vitát akar provokálni. Szerettem volna ezt megakadályozni, de nem volt rá szükség. A férjem sokkal higgadtabb volt annál, minthogy ebbe belemenjen.

- Nem, ő valamivel gyengébbeket kapott – felelte holti nyugalommal, miközben elpakolta az orvosi cuccait. Rob teste megfeszült mellettem, mire az arcára tettem a kezem, és magam felé fordítottam. Mintha egy márványtömböt akartam volna odébb pöccinteni.

- Nyugi. Segített. Köszönd meg – kértem tőle halkan. Egy teljes percig bámult fájdalmasan a szemeimbe, majd elfordult, felállt, és az erkély irányába lépdelt.

- Kösz – vetette hátra a válla felett, majd odakint rágyújtott, és tettetően az erkély korlátjának támaszkodott.

- Ne haragudj… – kértem bocsánatot a nevében Alextől. De ő csak elmosolyodott.

- Jogos a haragja. De ez is azt bizonyítja, hogy szeret téged – nézett rám jókedvűen. Meglepett, hogy őt mennyire nem viselte meg ez a találkozás, nem úgy, mint Robot. – Annak viszont nem örülök, hogy itt maradsz vele – mondta aztán féltő hangon.

- Nem lesz bajom – nyugtattam meg. – Köszönöm, hogy eljöttél – öleltem át a bejárat előtt. Viszonozta, de aztán eltolt magától.

- Én örülök, hogy nekem szóltál – felelte gyengéden. – Elmondtad már neki? – kérdezte aztán. Tudtam, hogy a közös kiruccanásunkra céloz, amit két hét múlvára tervezünk.

- Még nem – ráztam meg a fejem. – Majd egy alkalmasabb pillanatban.

- Rendben. Szólj, ha kellek – puszilta aztán meg az arcom. – Holnap pedig nyugodtan maradj, ha úgy érzed, csak egy hívást eressz meg, hogy tudjam, még éltek.

- Nem fogom bántani – hallottam Rob hangját ekkor szinte a közvetlen közelemből. És megijedtem. Alex rám és a gyermekemre célzott. Megfordultam. Rob nem is állt olyan közel, hanem kicsit messzebb, úgy kétméternyire. És csak remélhettem, hogy saját magára értette a többes számot.

- Persze, hogy nem – mérte végig immár Alex is kihívóan őt, de végül ismét felém fordult, és adott még egy puszit. Ezúttal a számra. Majd elment.

Behajtottam mögötte az ajtót, de váratlanul egy kéz tapadt a fára a vállam mellett, és teljes erejéből bevágta.

- Tényleg csak őt bírtad riasztani? – dühöngött a fülem mellett Rob, miközben a keze az előző ingerültséghez képest gyengéden simult a derekamra, onnan pedig a hasamra. Elakadt a lélegzetem, de ő nyilván azt hitte, félek tőle, mert rögtön visszább vett az indulataiból. – Ne haragudj. Köszönöm – sóhajtotta. Érezhetően nehezére esett ezt így kimondani.

Megfordultam. Ő még mindig az ajtóra támaszkodott, amelynek én is nekisimultam.

- Csak szerettem volna, ha teljesen rendben vagy – mondtam, és az arcára simítottam a tenyerem. Kissé melegnek tűnt a bőre. – Remélem, nem leszel lázas… – motyogtam. – Talán nem ártana mégis bevenned egyet a…

- Felejtsd el – fintorodott el, mielőtt végigmondhattam volna, majd ellökte magát az ajtótól és a korábban műtőasztalként funkcionáló kanapé felé vette az irányt. De aztán megállt előtte. Utána léptem, és a hátához simultam olyan óvatosan, ahogyan csak tudtam. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki az érintésemmel.

- Szeretlek – suttogtam.

- Én is szeretlek – jött a halk felelet.


(Rob)

Bár tudtam, hogy Kris kit fog idehívni, mégis kellemetlenül érintett a tudat, hogy a férje lássa el a sebeimet. Ahhoz képest, mint amit vártam, teljesen normálisan viselkedett, de én nem bírtam fékezni magam. Illetve csak alig. Először azt hittem, nekem sem lesz vele bajom, ha idejön – inkább ő lásson el, mint valami "külsős" doki –, de amikor megláttam... Fellobbant bennem az iránta érzett ellenszenv. Kris lehet, hogy könnyedén túltette magát azon, amit vele tett Alex, nekem azonban ez nem ment ilyen egyszerűen.

Két napja vártam, hogy hazatérjen Kristen, csak abban nem voltam biztos, akarom-e, hogy így lásson. Ő. Nemhogy más… Főként nem a férje. Még Bradet is sikerült távol tartanom a háztól, holott ő tudta azt is, mi törtét Carrie-nél. Még most is rám tört a düh, ha visszagondoltam arra a napra. Három testőrrel szemben viszont semmi esélyem nem volt egyedül. Az egyikük ráadásul a szemem láttára ütötte meg Carrie-t. Ekkor a ribanc közölte velem, hogy ha bármi hülyeséget terveznék, beadja mindenkinek, hogy én bántottam, és ő csak segítséget kért a testőreitől. Azok meg azért látták el a bajom, mert a terhes feleségemnek mentem neki.

Elképedtem, mit ki nem képes találni. Ekkor viszont már nem volt jelen a producer, ő eliszkolt, amint én odaértem. Azt hitte, szimpla családi viszály van kialakulóban. Még bocsánatot is kért tőlem, amiért megkefélte a nejemet. Őt hagytam elmenni, Carrie-t viszont alaposan ki akartam osztani – bár csak verbálisan –, hogy jobban teszi, ha meggondolja, kivel vagy inkább kikkel fekszik össze, amíg házasok vagyunk.

Ekkor hívta be a dobermannjait. Hárommal pedig felesleges volt minden próbálkozásom. A filmről, amit készített minderről, azt vághatott le utólag, amit csak akart. Például a részletet, amikor a testőr üti meg, nem pedig én.

Elegem lett az emlékekből, inkább Kris felé fordultam, és magamhoz öleltem. Örültem neki, hogy végre itt van velem. Borzalmas volt nélküle ez a két nap. Nem mertem, sőt, inkább nem is akartam megkérdezni, mi történt, amíg együtt volt a férjével, mert tartottam tőle, hogy olyasmit hallanék, ami nem nyerné el a tetszésemet. Az ölelést simogatással fűszereztem, melyet szerelmem kissé félve viszonzott. A friss öltéseimmel és az egyéb bajaimmal mit sem törődve a karjaimba vettem, és a tiltakozása – meg a fájdalmaim – ellenére a hálószobába vittem.

Miután lefektettem az ágyra, lassan lehúztam róla a ruháit, csókokkal borítva minden bőrfelületet – főleg azt a részt, ahol a saját ujjaim nyomát véltem felfedezni a karján a varrás közben szorításom miatt –, amely felforrósodott a nyelvem és az ujjaim alatt. Kristen eleinte tiltakozott, és azzal érvelt, hogy pihennem kéne, de az elmúlt napok kényszerű böjtje után egyetlen dolgot szerettem volna azon kívül persze, hogy őt magam mellett tudjam: el akartam felejteni mindent, ami a külvilág. Az ölelésében kaphattam csak meg ezt, így nem haboztam eleget tenni a testem és a lelkem azonos kívánságának.

Kissé korlátoltnak éreztem magam a fél kezem nélkül, de egyéb szerveim tökéletesen működtek ahhoz, hogy kedvesem őrületig izgatása után a combjai közé helyezkedjek, és a könyökömre támaszkodva boruljak fölé. Lágyan, nedvesen és forrón fogadott magába. Megint eszembe jutott, hogy vajon együtt volt-e így is a férjével, de ahogy a szemeibe pillantottam, megtudtam a választ a kérdésemre. Kizárt, hogy ilyen őszintén élvezné, amit csinálunk, ha vele is lefeküdt volna.

Ennek diadalában hevesebb mozgásommal igyekeztem mindkettőnknek a legeszményibb gyönyört nyújtani, hogy aztán csókba fojtva kiáltásainkat együtt lépjünk a mennyországba. Normális esetben ezután nem hagytam volna őt pihenni – és valószínűleg ő sem engem –, de ez nem volt a legnormálisabb eset. Nem tudtam befolyásolni a testem zúzott mivoltát, így a szívverésem lecsillapodása után szerelmem mellé feküdtem, őt pedig a horzsolásaimmal nem foglakozva magamhoz, vagyis félig a mellkasomra húztam.

- Örülök, hogy itt vagy végre – suttogtam, mire felemelte a fejét, és rám nézett. Kissé elborzadt az arcom láttán – én napok óta nem néztem tükörbe, most nem is bántam –, de aztán végigsimított a számon.

- Én is örülök – mondta kicsit búsan. Mielőtt rákérdezhettem volna, miért szomorodott el, folytatta. – Jobb szerettem volna, ha nem keres meg téged a baj, amíg odavagyok… – fintorodott el.

- Legközelebb ki sem teszem a lábam – ígértem meg. Ennek ellenére reméltem, hogy nem lesz legközelebb. – Pofátlanság lenne azt kérnem, hogy a két nap kihagyás után most legalább két napig csak velem legyél? – Tudtam, hogy az, de végre én is akartam belőle. Lehetőleg minél többet. Alex viszont tényleg pocsékul nézett ki ahhoz képest, ahogy utoljára láttam, így volt egy olyan érzésem, hogy Kris továbbra is felváltva akar majd velünk lenni.

- Nem volna az, de…

- Kérlek! Csak két nap – győzködtem. – Aztán megint az övéi lehetnek a nappaljaid. – Bele kellett ebbe törődnöm, ki tudja, meddig még. De inkább így akartam őt, mint sehogy.

- Rendben – bólintott rá végül. Megkönnyebbülten húztam magamhoz, és előre örültem a reggelnek, amikor majd nem lesz muszáj sietősen elbúcsúznunk.

Apró csókok és szerelmi vallomások közepette ért bennünket az álom, amelyben tovább folytatódott a tőle és általa kapott boldogságom. Egyetlen negatívumot leszámítva…

...

82. fejezet

...
82. fejezet

"Tudjuk, hamarosan vége, nincs időnk. Bárhogy fáj mindezt átélnünk,

Nem tehetünk semmit ellene: a sors megbélyegezte életünk.

Utoljára még megteszek mindent, hogy boldog lehess,

Ennek ellenére nem kívánhatom többé, hogy szeress..."

(Kristen)

Alexszel először Miami-ba mentünk, ő vezette a helikoptert, mert Billtől rövid úton megszabadult még előző nap. Kicsit féltettem, mert a repülés amúgy sem volt rá mostanság jó hatással, és nem akartam, hogy valami baja – bajunk – essen, de megnyugtatott, hogy nem ma szerezte a pilótaengedélyét. Tudtam erről, de eddig kettesben még sosem repültünk.

- Vigyázok rátok, bízz bennem – mosolygott az út fele környékén. Látszott rajta, hogy élvezi a repülést, ezért nem aggodalmaskodtam a továbbiakban. Amint leszálltunk, mégis szinte megcsókoltam a talajt, úgy örültem. Nem mintha rosszul csinálta volna, de tényleg tartottam tőle, hogy útközben lesz baja, és nemhogy én nem tudok majd segíteni neki, hanem mind lezuhanunk és szörnyethalunk.

A betoncsók helyett mégis inkább az ő nyakát öleltem át. Magához szorított, és felnevetett. Nekem nem volt kedvem nevetni.

- Hazafelé, kérlek, menjünk inkább autóval – suttogtam.

- Rendben, ahogy szeretnéd – puszilta meg a számat, majd félresimította a hajamat a nyakamból. Ekkor vette észre azt, ami miatt leengedve hagytam reggel. – Ezt ő csinálta veled? – háborodott fel. Én elpirultam.

- Igen – húzódtam el tőle. Tudtam, hogy tisztában van vele, milyen kapcsolatban is állok Robbal, mégsem szerettem volna ezt lépten-nyomom feltárni előtte. De most félreértette a dolgot.

- Miért hagyod, hogy bántson? – háborodott fel aggódva.

- Nem bántott. – Éreztem, hogy az arcom még mélyebb vörös színt ölt, mire neki is leesett.

- Akkor… – Nem mondta ki, de én csak bólintottam. – Vigyázhatna jobban is – morogta végül, majd elfordult. Bocsánatot kértem tőle azért, amiért meglátta, de ő tettetőleg vállat vont, majd kézen fogott. – Vele legalább megtehetsz olyasmit is, amit velem soha… – mosolyodott el szomorkásan. Ez igaz volt. Alexszel mindig vigyáznunk kellett, hogy ne vetemedjünk se hasonlóra, sem egy karmolásra, vagy bármire, amivel sérülést lehet okozni.

És közös gyermekünk sem lehetett. Nem tudtam megfeledkezni a kisbabáról, aki bennem növekedett. Alex sem, és tudta jól, hogy nem az övé, mégis mindig úgy vigyázott rám, mintha az lenne.

Egy kocsi várt bennünket sofőrrel a reptéren, akivel Alex megbeszélte, hogy visszaviszi L.A.-be a helikoptert, mi pedig az autót fogjuk használni a visszaútra is. Először ugyanabba a tengerparti házba mentünk, ahol akkor lakott, mikor még New Yorkban forgattam. Ismerős volt a terep, a gondot csak az okozta, hogy egyetlen hálószoba volt. Illetve nem okozott gondot, számtalanszor előfordult az utóbbi időben is, hogy férjem egy-egy rosszullétet követően a karjaimban szenderedett el egy félórácskára a kanapén. Most sem csináltam belőle gondot. Egyelőre. De fogalmam sem volt, mit teszek, ha éjjel esetleg úgy gondolja, mást is szeretne. Úgy döntöttem, majd akkor aggódok emiatt, és megpróbáltam élvezni az utazást.

Ez persze nem sikerült. Alex szülei megint kedvesen, ám sokkal tartózkodóbban fogadtak, mint legutóbb, a megismerkedésünk alkalmával. Később meg is kérdeztem a férjemet, mikor már visszaértünk a házba, hogy miért voltak velem ilyen kimérten udvariasak.

- Nyilván tudnak róla, hogy már nem vagyunk úgy együtt, és a válásunkról is értesülhettek – felelte Alex halkan. Gondolkodóba estem. Ezek szerint az egész világ egy léha nőszemélynek tart, de persze Robot sem kímélik: ő meg a hűtlen családapa, aki megcsalta az állapotos feleségét, és emiatt járatta le magát. Pedig ha tudnák… – komorodtam el.

Alex is észrevette a lanyhább hangulatomat, mire közelebb lépett hozzám az erkélyen, és magához ölelt.

- Tudom, hogy nehéz… De én örülök, hogy eljöttél velem – mondta rekedtesen. Már a hangja sem volt a régi az örökös köhögési rohamoktól. A szemébe néztem, és megpróbáltam eltitkolni, amit rajta látok. Több orvos megerősítette, hogy nem használt a múltkori, san diegoi kezelés, és tényleg nem fogja megérni a gyermekem születését.

Könnyek szöktek a szemembe, mire ő halkan felsóhajtott, és nem engedte, hogy elfordulva letöröljem őket.

- Hé… Mi a baj? – suttogta, majd ő maga állt neki lecsókolni az arcomról a sós cseppeket. A szám közelében megtorpant. – Sajnálom – mondta, majd egy végtelen pillanatig azt hittem, meg fog csókolni, de nem így történt. Eleresztett, és bement a házba.

Tudtam, hogy neki sem könnyű beletörődnie a már megváltoztathatatlanba. Mikor valamelyest lehiggadtam, utána mentem. Éppen főzött. Legalábbis úgy tűnt, mert kisvártatva két tányér gőzölgő ételt rakott a pultra.

- Remélem, éhesek vagytok – pillantott a pocakom felé. Mivel neki szemmel láthatóan valamivel jobb kedve volt, én is eltitkoltam a miatta érzett rossz kedvemet, és igyekezetem felvértezni magam egy esetleges pánik ellen. Robbal könnyebb volt. Ő mindent el tudott velem feledtetni, és emiatt szerettem nála lenni.

- Holnap mikor megyünk a bátyádhoz? – kérdeztem falatozás közben. Alex kerülte a tekintetemet, és vagy egy perecig nem felelt. Már azt hittem, nem is fog, és ismét fel akartam tenni a kérdést, mikor megszólalt.

- Oda inkább egyedül megyek – pillantott rám. – De szeretném, ha itt lennél, amikor végzem nála.

- Rendben – haboztam. Ha ő ezt szeretné, legyen – gondoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy nem lesz-e neki így túl fájó az egész. Illettve nyilván akkor is az lett volna, ha vele megyek, mert Nathan nem ismer engem, de mégis… talán Alex jobban tartotta volna magát.

Tudtam, miért csinálja mindezt. Először a szülei, most pedig a bátyja, akit életfogytiglanra ítéltek emberölésért… El akart tőlük búcsúzni. Újra rám tört a sírhatnék, de ezúttal ügyesebben titkoltam, mint az előbb.

Kicsivel később együtt figyeltük a tornácon a tengert, melynek halk morajlása mindkettőnk idegeit lenyugtatta. Ezernyi csillag szikrázott odafent az égen, de róluk Rob jutott eszembe. Mint a nap során számtalan más dologról.

- Hiányzik, ugye? – kérdezte Alex halkan. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, de nem is volt rá szükség, hogy ezt megfontoljam. – Persze, hogy hiányzik. Imád téged – nézett rám elgondolkodva. – Örülök, hogy végre együtt vagytok. – Erre sem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de én is örültem ennek. – Legalább lesz, aki gondoskodik rólatok, ha én már nem leszek – folytatta csendesen, és elbámult a tenger irányába.

- Ne mondj ilyet, kérlek – másztam át az ölébe a pad másik végéből.

- Ez az igazság. Megnyugtat a tudat, hogy jó kezekben hagylak itt – mosolyodott el. – Bár volt egy időszak, amikor készakarva ki szerettem volna szúrni vele… – Sejtettem, melyik időszak volt az. Miután Rob megerőszakolt. – De aztán rájöttem, hogy akármennyire is rossz téged vele látni… és nem velem… így a legjobb mindenkinek. Legalább az igazi apját kapja majd meg a gyermeked – fejezte be halkan.

Nekem viszont hangosan záporoztak a könnyeim.

- Nem akarom, hogy… – Alex nem engedte kimondanom azt a szót.

- Van egy ötletem – vágott közbe. Könnyben úszó szemekkel néztem rá, de egyúttal kíváncsian. Akármibe belementem volna, ha el tudja terelni a gondolataimat a szívem jelenleg legfőbb fájdalmáról, vagyis arról, hogy őt hamarosan örökre elveszítem. – A barátod nem fog repesni az örömtől, de… Egy utolsó előtti kívánság a halálra ítéltnek – mosolygott rám.

- Micsoda? – szipogtam a sírásomat nyeldesve.

- Még lesz pár elintéznivalóm, ha hazamegyünk innen, de… Arra gondoltam, mi lenne, ha elutaznánk valahová? Egy hétre mondjuk. Nem a kapcsolatotokat akarom tönkretenni – tisztázta gyorsan, nehogy félreértsem. – Csak egy kis nyugalmat szeretnék távol a világtól. – Tökéletesen megértettem, mire gondol. – Veled. – Ezt is értettem. Hisz ha kettőnket vesszük, csak mi voltunk egymásnak. Az én halott szüleimet ő pótolta, mielőtt még egymásba szerettünk volna, neki pedig tán sosem volt igazi családja. Akik pedig mégis a rokonai voltak, rájuk sosem tudott igazán számítani. Hogy tagadhatnám meg tőle ezt a kérést?

- Rendben van – egyeztem bele további töprengés nélkül. Abban ugyan biztos voltam, hogy Rob nem fog ujjongani a terveink hallatán, de mivel az utóbbi időben mellőzte az eszement féltékenykedést – amelyet amúgy minden reggel láttam rajta, de egyszer sem volt példa rá, hogy jelenetet rendezzen amiatt, hogy Alexszel vagyok napközben, sőt, nem firtatta, mennyire intim a kapcsolatunk –, most úgy véltem, meg fogja érteni ezt is.

A férjem arcán megkönnyebbülést és örömet láttam, ezek pedig engem is jobb kedvre derítettek. Nem képzeltem bele komolyabbat, amikor alighogy ebben megállapodtunk, megcsókoltam. Ő először megdermedt, de aztán viszonozta. Tovább ennél egyikünk sem akart menni, de jól esett. Neki szintúgy. Még meg is köszönte, de elhárítottam. Lefeküdni nem lettem volna képes vele többé, kiváltképp úgy, hogy mástól várok gyereket, de így gondolta ezt Alex is. És mégis: legalább egy picit tudott talán a csók enyhíteni a nem túl rózsás hangulatán.

El is kezdtük aztán tervezgetni, hova utazzunk, és az időpontot is kitaláltuk: két hét múlva. Azután, ha megjövünk, még lesz legalább ugyanennyi időm rá, hogy Robot kiengeszteljem, mielőtt elszököm előle a gyermekemmel. De inkább amiatt utáljon, mint Alex miatt – gondoltam.

Az utazásunk helyszínén még gondolkodtunk, úgyhogy ebben a kérdésben egyelőre nem hoztunk döntést, de megegyeztünk, hogy van időnk még visszatérni rá.

Ezen az éjszakán férjem karjaiban ért az álom. Semmi más nem történt, csak úgy éreztem, ez is „kijár a haldoklónak”, így határozottan tiltakoztam, mikor közölte, hogy ő inkább a kanapén alszik. Sokáig nosztalgiáztam, mikor elaludt, de a szíve dobbanásainak egyenletes ritmusa megnyugtatott és én is elszenderedtem.

Másnap délelőtt volt pár szabad órám. Alex még mindig ragaszkodott hozzá, hogy egyedül látogassa meg a bátyját. Megpróbáltam addig telefonálni Robnak, de ki volt kapcsolva. Később meg akartam ismételni a hívást, de elaludtam a parton az egyik pálmafa árnyékában. Ahogy haladt előre a terhességem, úgy lettem egyre aluszékonyabb. De nálam legalább nem jelentkezett a sokakat érintő reggeli rosszullét.

Alex ébresztett, mikor visszaérkezett. Először rémülten ültem fel, észre sem vettem, hogy elaludtam, de aztán rápillantottam és helyrezökkent a világképem.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle rögtön. Most vettem csak észre, hogy még át sem öltözött, így ment el reggel, ahogy most volt.

- Én jól, de te a frászt hoztad rám – mondta megkönnyebbülve. – Azt hittem, elájultál. Tudod milyen sokáig keltegettelek?

Nem tudtam. Robnak általában egyetlen puszija vagy érintése kiűzte az álmot a szememből, legalábbis még sosem panaszkodott, hogy nem bírt volna felébreszteni. Hirtelen eszembe jutott, hogy akartam vele beszélni, még mielőtt elaludtam, de erről most letettem, hisz a férjem visszajött. Úgy gondoltam, majd kicsit később megejtem azt a telefonálást. Addig is küldtem neki egy sms-t, amint visszaértünk a házba.

Nem jött rá válasz, de a figyelmem is elterelődött. Alex elmesélte, hogy mi történt a bátyjával kapcsolatban. Bár nem ismertem Nathant, örültem, hogy annyi év után először rögtön sikerült megtalálniuk a közös hangot, és egyikük sem neheztelt a másikra semmiért. Ez újra eszembe juttatta, mit is művel Alex: búcsúzkodik. Mielőtt megint elkapott volna a sírógörcs, kicsit kivonultam az tornácra, és a korlátba kapaszkodva próbáltam elnyomni a fájdalmamat. Már nem úgy szerettem Alexet, mint régen, de nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni vele, ha már nem lesz…

- Minden rendben? – szólalt meg a hátam mögött, de mielőtt felé fordulhattam volna, átölelte a derekamat, és a hasamra csúsztatta a kezét. Összekulcsoltam az ujjainkat, mire megszorította az enyémeket.

- Minden – feleltem nyugodt hangon. Mivel az arcomat nem látta, a hangomat tudtam annyira befolyásolni, hogy ne vegye észre rajtam, mennyire nincs rendben semmi!

- Mit szólnál, ha ma elmennénk valahova vacsorázni? – kérdezte aztán váratlan jókedvvel a hangjában. Beleegyeztem, mert abban reménykedtem, hogy legalább addig sem jár az agyam azon, mi lesz, ha majd…

- Mikor indulunk? – fordultam felé. Mivel még kora délután volt csak, előbb lementünk a partra, és kellemesen eltöltött órák után vitt el egy étterembe. Tisztára olyan volt minden, mint régen. Kivéve egy csomó dolgot, amelyek közül csak kettőre tudtam gondolni. Alex közelgő halálára, és Robra. Akit elfelejtettem felhívni.

A házba visszaérve viszont már olyan fáradt voltam, hogy csak egy „Szeretlek, holnap találkozunk” tartalmú sms-t küldtem el neki – miközben láttam, hogy nem hívott vissza –, majd elmentem lezuhanyozni, hogy aztán csatlakozzam Alexhez, aki már az ágyban várt rám.

Odabújtam hozzá, de elaludni még nem tudtam. Ő sem igazán igyekezett. Melegem volt, ezért elhúzódtam tőle, és hanyatt dőltem az ágyon.

- Mi baj? – fordult utánam, félig fölém.

- Melegem van – vallottam be az igazat. – És nem tudok aludni.

- Ezen talán segíthetünk – mosolyodott el, majd hasra fordított az ágyon. Már én is mosolyogtam, még mielőtt elkezdte volna, amit ilyen esetben tenni szokott: masszírozni a hátam, és a vállam egész a tarkómig. Zavart a trikó, amit felhúztam, ezért teljesen megfeledkezve magamról levettem. Azaz csak akartam, de Alex megakadályozott benne.

- Ezt inkább ne – suttogta. Megálltam a mozdulat felénél. – Így sem könnyű megállnom, hogy… – Nem fejezte be, csupán felsóhajtott. Máris mindent megértettem.

Elpirulva visszahúztam magamra a trikót, és ismét hanyatt fordultam. Alex egyetlen egyszer, de elég bizsergetően végighordozta rajtam a tekintetét, majd lassan fölém hajolt. Megijedtem attól, hogy mi fog történni. Egyértelműen nem akartam vele lefeküdni, de tartottam tőle, hogy ő azt szeretné, fogalmam sem volt viszont, hogyan utasítsam majd el anélkül, hogy megbántanám…

Megúsztam a kérdést. Egyetlen lágy puszit lehelt csak az ajkaimra, majd megint sóhajtott egyet, aztán újra lefeküdt, engem pedig magához húzott – épp ahogy a masszírozás előtt is elhelyezkedtünk. Pillanatokkal később aludtam.

Reggel is Alex karjaiban ébredtem, de mielőtt felkeltem volna, még hevertem ott egy kicsit. Örültem neki, hogy tiszteletben tartotta a választásom, pedig nagyon nehéz lehetett neki. Én nem valószínű, hogy utána tudtam volna csinálni… Mondjuk ha Robhoz kéne odasimulnom úgy, hogy nem történhet semmi más… Felnyögtem a kínzó gondolattól, majd inkább kimásztam Alex mellől, nem szerettem volna ugyanis, ha további kínzom a jelenlétemmel. Magamra kaptam egy nadrágot, ezzel is további óvintézkedéseket téve meg annak érdekében, hogy ne jelentsek a számára kísértést. Persze rögtön kiszúrta, mit művelek, amint ő is felkelt, és kisétált hozzám a teraszra.

- Kicsit meleg van ehhez, nem gondolod? – vigyorgott rám mindentudóan, majd lehajolt hozzám egy pusziért. Félrefordítottam a fejem, így az ajkaim helyett, az arcomat érte a szája. – Hé… Nem mondom, hatásos álruha… – nézett végig rajtam. – A baj csak az, hogy pontosan tudom, mit rejteget – kacsintott rám.

Örültem neki, hogy jó kedve van, annak viszont már kevésbé, hogy rögtön rájött és ráébresztett a tervem sikertelenségére. Kissé elfintorodtam, majd hagytam, hogy kigombolja a farmeremet, és lehúzza rólam.

- Így már jobb, nem? – simított aztán végig a lábaimon felfelé, de megállt a térdem környékén. Végig mosolygott. Nekem viszont büntudatom volt, amiért nem akarom – sőt, minden bizonnyal nem is tudnám – neki megadni, amit szeretne.

- De – feleltem kelletlenül.

- Nyugi, Kris – komolyodott meg a hangja. – Tisztában vagyok a szabályokkal. Sokszor hiányzol… úgy is, de te már az övé vagy, nem pedig az enyém. – Ezt olyan könnyedén mondta, mintha nem épp éjjel kívánt volna meg legutoljára. – Elfogadtam a sorsom. És nincs kedvem belerondítani a tiedbe – mosolyodott el megint kedvesen.

Rossz érzés volt, amiért ilyen normálisan áll a dolgokhoz ahelyett, hogy kiakadna, csak mert nem akarok vele többé ágyba bújni. De egyúttal meg is könnyebbültem, hogy nem kell azon törnöm a fejem, hogyan utasítsam vissza finoman. Viszonoztam a mosolyát, és ezzel lezártnak is tekintettük a témát. Nem rejtegettem magam tovább, ő pedig egész nap gondtalannak tűnt.

A délelőttöt még a tengerparton töltöttük, majd visszaindultunk Los Angelesbe. Mivel kocsival túl hosszú lett volna az út, rábeszéltem Alexet, hogy menjünk vissza egy teljesen hagyományos repülőgéppel. Helikoptert nem akartam látni, úgyhogy foglaltunk két jegyet a leghamarabb – azaz délután – induló járatra, majd a sajtó rám felfigyelő fotósait sikertelenül kicselezve sikerült is feljutnunk a gépre.

- Ezzel lesznek tele a holnapi címlapok – mérgelődtem, de Alex lecsitított.

- Nem fogja félreérteni, ne aggódj – mondta. Én pedig igenis attól féltem, hogy Rob kiborul majd, meglátva a képeinket. Mert hiába tudja, hogy hol voltunk és miért, nehezen fogja tudni megemészteni, ha ezzel szembesül is.

Hazáig mindenesetre félretettem az aggodalmaimat. A repülőtéren elbúcsúztam Alextől, majd egyenesen Robhoz taxiztam. Az ajtó zárva volt, amin csodálkoztam; nem szokta bezárni, ha itthon tartózkodik. Csak remélni mertem, hogy nem marad el soká, már így is esteledett. Alighogy beléptem, felfedeztem, hogy mégsem ment sehova, legalábbis a hálóból kiszűrődő fények erről tanúskodtak. Hangokat viszont nem hallottam.

Óvatosan belöktem a résnyire nyitva levő ajtót, és elakadt a lélegzetem attól, amit láttam.

...

81. fejezet

...

81. fejezet

"Gyengéd öleléseddel csillapítod szívem szapora dobogását,

Mikor úgy érzem, minden veled-reményem odalett.

Szeretném feloldani gátló bástyáink takarását,

Miközben tudom: ezt egyelőre nem lehet.

Félve kívánom a halált, mely neked majd bánatot okoz -

Melletted leszek, kedvesem. Remélem, te is akarod..."

(Rob)

Kedves nejem undorító zsarolásainak kivédése után szinte normálisan együtt lehettünk végre Kristennel. Feltéve, ha lehet így nevezni azt, hogy egy hadsereg koslat az ember után mikrofonokkal és kamerákkal, akárhova is akarna menni.

Nemcsak az immár nyílt titokként kezelt viszonyunkkal és az ebből kreált szerelmi négyszög ügyében találtak meg bennünket, hanem amiatt is, hogy Kris miért nem írta alá a szerződést a filmünk folytatásával kapcsolatban. Ő ilyenkor többnyire azzal védekezett, hogy most anélkül is állandóan címlapon vagyunk, senkinek nem hiányzik a további hírverés. Meg hogy majd akkor folytatjuk, ha mindenki megemésztette már a káoszt körülöttünk. Az igazságot azonban csak kevesen tudtuk: Alex miatt kért a producerektől egy év halasztást. Megkapta. Ebből azóta három hét letelt.

Csaknem másfél hónapja voltam már nős, Carrie pedig bőven a negyedik hónapban járt, és szinte hetente cipelt el vizsgálatokra. Eleinte. De egy idő után meguntam, mivel folyton ugyanaz történt. Nemcsak a kontroll során, hanem vele kapcsolatban is. Egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy megpróbáljon elcsábítani, de mivel az eszem még nem ment el teljesen, ügyesen hárítottam a közeledését. Az utóbbi időben pedig el sem kísértem, inkább telefonon érdeklődtem az orvosánál aziránt, milyen állapotban van a gyermekem, hogyan fejlődik. Nem akartam tudni a nemét, úgy gondoltam, legalább ez legyen meglepetés, ha az anyja már úgysem tud semmi újat mutatni nekem. És amúgy sem rá voltam kíváncsi.

Többen cikkeztek rólam úgy, mint aki a szeretője kedvéért hagyta el a családját, de ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Kristent annál inkább. Bár csupán az estéket és éjszakákat töltöttük együtt, mert napközben mindig Alexszel volt, pontosan tudott mindenről, ami Carrie és köztem zajlott, bár egyszer sem rótta fel nekem ezt; megértette, hogy ott van az a kisbaba, akiről nem feledkezhetek meg. Nem mertem többet megemlíteni neki, hogy vele szeretném majd felnevelni, ha sikerül elperelnünk az elmebeteg anyjától, mert féltem, hogy ugyanaz lenne a reakciója, mint a múltkor.

Amikor csak tehettük, elbújtunk a világ szeme elől, hogy amennyire csak lehet, ne kelljen a külvilággal és a benne zajló botránnyal foglalkoznunk – ami mégiscsak kipattant, amint elkészültek rólunk az első fotók hetekkel ezelőtt. A legalkalmasabb helyszín viszont a közös házunk volt, erről csak Brad tudott, senki más. Illetve még Alex, de ő miért jött volna ide? Különben is egyre rosszabb állapotban volt. Sokszor szinte bűntudatom volt amiatt, hogy láttam Krisen, mennyire nehezen hagyja ott esténként. De akárhányszor megpendítettem neki a témát, mi lenne, ha egy-egy éjszakát otthon töltene vele – persze a féltékenységem ilyenkor is kihallatszott a hangomból, bár úgy sejtettem, még ha ők akarnák sem lehetne már köztük semmi olyan –, de mindig hárította az egészet, és inkább megcsókolt.

Amivel rendre elterelte a figyelmemet. Mindenről.

Kivéve ma este. Izgatott volt valamiért. Nem tudtam, mi történhetett, azt meg pláne nem, hogy ez nekem vajon jó vagy rossz lesz? Rákérdeztem.

- Kiderült, hogy ki súgott Carrie-nek – bökte ki hitetlenkedve, és egyben diadalmasan, pont mikor át akartam ölelni. Hosszú volt nélküle ez a nap is.

- Kicsoda? – hagytam félbe a mozdulatot. Mindig is érdekelt, hogy ki volt az, aki a legprivátabb dolgainkat kifecsegte – nyilván persze ellenszolgáltatás fejében – Carrie-nek.

- Bill – mondta halkan Kris. Egyetlen egyszer hallottam ezt a nevet. Még anno, aznap este, amikor Kristen eljött velem ebbe a házba, és másnap meg is vettem tőle. Bill viszont mindig jelen volt az életünkben, azaz főleg Krisék életében. Ő volt Alex bennfentes embere.

Nem jutottam szóhoz. Kris sem nagyon. Csak döbbenten csóválta a fejét, mint aki el sem meri hinni. Ennyit az emberi hűségről… Tudtommal legalábbis ez a Bill volt az, aki eddig mindenben segítségére volt Alexnek, még az üzleti ügyeit is rábízta egy ilyen… patkányra. Aki eladta a saját főnökét-barátját is, emellett Krist és engem egy pszichopata ribancnak. Voltak elképzeléseim, mit kért cserébe, és ezen elfintorodtam.

Most már közelebb bírtam lépni szerelmemhez anélkül, hogy izgatottságában ne ölelt volna vissza. Belém kapaszkodott, és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Mindig bíztunk benne – suttogta csalódottan. – Mindig ő volt az, akihez fordulhattam, amikor Alex… rosszul volt. Ő mindig segített…

- Sajnálom – biztosítottam az együtt érzésemről. Mást nem is igen tudtam mondani erre. Undorítónak találtam a viselkedését. – Hogy derült ki? – kíváncsiskodtam mégis.

- Bevallotta Alexnek. – Ezek szerint talán mégis lakozott benne némi csekélyke lelkiismeret – gondoltam. Különben miért tette volna?

- Csak úgy elé állt, és…?

- Nem. Kihallgattam egy meglehetősen homályos és számomra érthetetlen telefonbeszélgetést közte és a… feleséged között. – Érezhetően nem szívesen mondta ki Carrie nevét, ezen meg is lepődtem az előbb, de mostanra valószínűleg összeszedte magát annyira, hogy megint érdekelje a dolog. – Ezt elmondtam Billnek, aki nem válaszolt a feltételezéseimre, hanem rögtön megkereste Alexet.

Szóval a férje már mindent tud. És mi is. Felsóhajtottam. Legalább még egy talánnyal kevesebb. Meg is osztottam ezt a gondolatot Kristennel, aki könnyes szemekkel nézett fel rám.

- De nem ezt érdemelte. Alex… – nyögte. Továbbra is hitetlenkedett. Vagy csupán most szakadt fel belőle a feszültség. – A legjobb barátja is volt egyben.

- Sajnálom, kicsim – húztam újra magamhoz, majd a karjaimba emeltem, és vele az ölemben leültem a kanapéra.

Megvártam, amíg megnyugszik, bár volt egy olyan érzésem, hogy nemcsak amiatt van kiborulva, amit megtudott. Rákérdeztem, hogy mi van még, de csak megrázta a fejét, és szorosan hozzám bújt. Addig tartottam a karjaimban, amíg kisírta magát, majd csókjaimmal felitattam a könnyeit, és próbáltam volna szóban is lelket önteni belé, de az ajkai ekkor végigsimítottak a számon, és innentől nem volt megállás.

Lassan kezdtem el vetkőztetni, amit ugyanolyan gyengéden viszonzott, akárcsak utána az érintéseimet. Csókunk szakadatlanul alapozta meg és tartotta életben a vágyainkat, melyeknek aztán átadtuk magunkat, nem sajnálva az időt egymás testének tökéletes felderítésére. Meglepett, mikor Kris a fülembe súgta, hogy szeret, de jól is esett egyben. Visszasuttogtam, majd másként is megpróbáltam bebizonyítani neki, mennyire nagyon így gondolom.

Remegve lettünk egymáséi, ziháló lélegzetünk szinte hallható szívdobbanásainkkal keveredve adta meg az alapritmust kínzóan édes ölelésünknek, melyre most semmiféle külső tényező nem vethetett árnyékot. A szenvedély tetőpontján szerelmem még szorosabban ölelt, és a körmei is nyomot hagytak rajtam gyönyöre pillanatában. Nekem sem kellett több, követtem őt a mennyek kapuján át a csúcsra.

Utána még sokáig cirógattam verejtékes testét, mielőtt felemelkedtem volna alóla – illetve vele együtt –, hogy átköltöztessem magunkat a hálószobába. Először őt raktam az ágyra, csak aztán feküdtem mellé, de rögtön utána hozzám bújt, és befészkelte magát a karjaimba.

Tudtam, hogy még nem alszik, ahhoz túl egyenetlenül vette a levegőt. Fogalmam sem volt, min gondolkodik, én egyszerűen csak átadtam magam a pillanatnak. Végül mégis kibökte anélkül, hogy megkérdeztem volna.

- Holnap nem tudok átjönni – suttogta egy bocsánatkérés kíséretében. Nem kérdeztem meg, miért nem. És nem esett jól. De nem kifogásoltam. – Alex szüleit megyünk meglátogatni… meg a bátyját – árulta el aztán.

- Oké – feleltem. Nem lehetett ellene kifogásom. Alex meglepően normálisan viselte a kialakult helyzetet, bár arról fogalmam sem volt, hogy képes erre, hisz én magam is végigszenvedtem az órákat, amikor Kristen nem volt velem. Biztosra vettem, hogy neki sem könnyű nélküle tölteni az éjeket. Mégis örültem neki, hogy legalább ennyit kaphatok a nőből, akit mindennél jobban imádtam, és azóta töretlenül, amióta először megpillantottam őt azon a filmes bulin.

Már több mint egy éve történt, de még mindig kedves emlékként őriztem a szívemben. Pont úgy, mint az első New Orleansban töltött közös éjszakánkat is. Meg az összes többit. Majdnem az összeset. Egy kivétel volt csupán, de azt inkább elhessegettem az agyamból, akárhányszor felbukkant benne.

Kris nem mondott mást, azt sem árulta el, hány napra mennek, hanem elaludt. Szerelmes ölelésében én is hamar elszenderedtem.

Másnap reggel előbb ébredtem, mint ő, de nem volt szívem felkelteni. Helyette sokáig gyönyörködtem a vonásaiban, melyek az ébrenlétivel ellentétben most kisimultak, és nem voltak olyan gondterheltek, mint egyébként. Szerettem őt ilyenkor látni. És azt kívántam, bárcsak sikerülne egyszer az, hogy nemcsak alvás közben ilyen nyugodt.

Nem láttam átszállni a tündért a szobán, sem varázspálcát, mégis megkaptam, amit kívántam.

Kristen lassan kinyitotta a szemeit, de csak mert puszilgatni kezdtem a nyakát. Rám mosolygott, mire félig cseppfolyós állapotba kerültem. Ugyanolyan higgadtnak látszott, mint mikor még aludt.

- Jó reggelt – motyogta, és a nyakamat átkarolva magához húzott. Nem kellett rábeszélnie, magamtól csókoltam meg.

Fogalmam sem volt, miért ilyen… boldog hirtelen, de abban bíztam, hogy tartósan az is marad. Gyengéden ízlelgettem az ajkait, mígnem azt vettük észre – ő is, mivel közben fölé gördültem, és széttárt lábai közé helyezkedtem –, hogy itt már nemcsak egy jó reggelt pusziról van szó. Szerelmem belemosolygott a csókunkba, majd végigsimított, vagy inkább -karmolt finoman a testemen, majd megállapodott a fenekemnél. Mivel ruha nem volt rajtunk, meztelenül aludtunk el, nem kellett volna sok hozzá, hogy azonnal a magamévá tegyem, de még élvezni akartam a pillanatot, hogy gondtalannak látom.

Nem bírtam róla levenni a szemeimet, ahogy a kezeimet sem. Az egész testét átcirógattam, mielőtt tőle, de főleg izzó hőt felém árasztó nőiességétől kissé eltávolodva a hasán is végigvezettem a kezem, és benyúltam a lábai közé. Szerelmem megvonaglott, amikor beléfúrtam az ujjaimat, majd izmaival görcsösen rájuk tapadt rögtön. Megint a szájára hajoltam, és végighúztam rajta a nyelvem. Foggal kapott utánam, csókunk pedig vadabbá vált. Ő sem volt közben rest elkapni továbbra is kettőnk közt meredező gerjedelmemet, és a simogatásától máris úgy éreztem, a mennyek kapuját döngetem. Csakhogy én őt akartam döngetni.

Egy mindkettőnk számára váratlan pillanatban ujjaim helyére a férfiasságomat küldtem kedvesem testének egész a legmélyéig. Felsikkantott, amint megérezte, hogy itt most már másról van szó, de tágra nyílt szemében felfedeztem azt a vágyat, amely engem is irányított. Kissé felemelkedve a háta alá nyúltam, és felhúztam őt magamhoz. A combjai a derekamat ölelték, a karjai pedig a nyakamat, miközben a feneke alá nyúlva mozgatni kezdtem magamon.

Fogalmam sem volt, hogyan csinálja, de az irányításom ellenére is olyan apróbb mozdulatokkal kergetett az őrületbe, hogy elég közel kerültem a véghez. Ő ekkor megállt, megakadályozva, hogy elmenjek. Ezzel persze saját magának is kínokat okozott, mivel ő sem élvezett még el. Elégszer…

Azt vettem észre, hogy a nyakamat kezdi harapdálni, majd lassan eltolt magától. Ezt nem akartam, nem értettem, miért csinálja.

- Rob – nyögte közben a nevem. El nem tudtam képzelni, miért akarja most abbahagyni, ezért mikor már majdnem teljesen lehúzta magát rólam, visszarántottam, és tövig belémerítkeztem. Nyögést kaptam rá válaszként, de megint szabadulni próbált.

- Hova igyekszel? – tettem fel a kérdést, mire a szemembe nézve elmosolyodott, benyúlt kettőnk közé, és kiemelt magából.

- Csak ide… – mászott aztán le rólam. Négykézlábra állt előttem az ágyon, és habozás nélkül teste egy másik barlangjába vezetett, időről időre végig is nyalogatva lüktető szervemet.

Mikor már úgy éreztem, ezt sem bírom tovább, felemelkedett, majd hátat fordított nekem. Azonnal előredöntöttem, ő kissé kitolta a fenekét, én pedig célba vettem szorosan összezárt combjai közül felém virágzó nőiességét. Felnyögtem a szorító érzéstől, amelyre még rá is segített. A derekán és a hátán végigsimítva a mellei alá nyúltam, hogy magamhoz emeljem. Így teste a mellkasomnak simult, miközben szapora tempóban mozogtam benne megállíthatatlanul. A haját félretúrva a nyakát kezdtem el becézgetni, ami nem volt túl jó ötlet, mert a végére úgy bepörögtem, hogy kíméletlenül beléharaptam a szenvedélyem pillanatában. Hallottam is felsikítani, de nem tudtam eldönteni, ettől-e, vagy mozgásomtól meg az ujjaimtól, melyeket már korábban a lábai közé vezettem, és szüntelen örömökben részesítettem velük a csiklóját.

A harapásom nyoma mindenesetre ott maradt. Amint feltisztult a köd az agyamról, puszikkal borítottam a megkínzott bőrfelületet, de az egyre csak vörösödött. A pánikomat még az tetézte, hogy a vére is kiserkent. Rászorítottam a tenyeremet, mintha ezzel meg tudnám akadályozni a továbbcsúnyulását, de tudtam, hogy késő.

- Mit csinálsz? – fordult felém Kris, és el akarta onnan venni a kezemet.

- Bocsáss meg… – suttogtam. – Nem akarom, hogy lásd…

- Mit? Mit csináltál? – bújt ki mégis a kezem alól – ezzel persze rólam is lehúzta magát, pedig szerettem még az élvezetünk után egy kicsit a testében pihenni.

Ő most elnyúlt az ágyon, és engem figyelve odakapott a nyakához, ahol az előbb megsebeztem, majd megnézte az ujjait. Picit vérpöttyösek voltak.

- Ne haragudj, nem akartam – feküdtem oda mellé riadtan. A reakciója viszont meglepett: elmosolyodott, és megcsókolt.

- Tudom ám, hogy csak meg akartál jelölni – mormolta, miközben fölém mászott. A testem kissé lassabban, de rögtön reagált rá, és újabb érzéki pillanatokban részesítettük egymást.

Mikor szenvedélyünk vihara lecsillapodott, észrevettem, hogy egyre több napsugár lopózik a szobába a függönyön át. Utáltam ezeket a pillanatokat. Kristen most tovább maradt ugyan nálam, mint általában szokott, de közeledett a búcsú perce. Amint felült az ágyon, a karjánál fogva tartottam vissza, hogy legalább egy csókig még együtt legyünk. A nyaka is kapott pár puszit, mire felszisszent. Ismét bocsánatot kértem tőle, amelyért mosollyal felelt, de aztán kiszállt az ágyból.

Karcsú testén végigpillantva éreztem, hogy a vágyam éledezni kezd, de nem követtem a zuhanyzóba. Egyszer azt mondta, ha vele tartanék, valószínűleg estig sem érne haza.

- Legalább megspórolnál egy utat – volt az én válaszom akkor. Ő azonban menni akart, és bezárkózott előlem a fürdőbe. Nem törtem rá az ajtót, mert elfogadtam a felállást. Mi csak az éjszaka szerelmesei lehetünk; legalábbis egyelőre. Kettős érzelmekkel vártam a napot, amikor a férje meghal. Tudtam, hogy szüksége lesz rám, és mellette akartam lenni akkor. Abban bízva persze, hogy nem zuhan majd annyira magába, hogy esetleg engem sem akar majd… Erre egyelőre gondolni sem akartam.

Mire kilépett a fürdőből, magamra vettem egy nadrágot, ő viszont még mindig meztelen volt. Jól jött a textilbéklyó, amely most eltakarta előle, mit vált ki belőlem a látványa. Inkább kimenekültem a hálóból, mielőtt engedek a késztetéseimnek, és visszadöntöm az ágyba. Felraktam főni egy kávét, majd az erkélyre léptem, hogy elszívjak egy cigit, amíg elkészül.

- Mikor indultok? – kérdeztem Kristől, amint – végre ruhában – kijött hozzám.

- Dél körül – felelte, és a karjaimba bújt. – Holnapután már itthon leszünk – tette hozzá. Ez két éjszakát jelentett, amit nélküle kell töltenem.

- Hiányozni fogsz – suttogtam, de nem mertem jobban kinyilvánítani, mennyire is, mert nem szerettem volna bűntudatot ébreszteni benne. Tudtam jól, hogy szüksége van rá a férjének. Már csak pár hónap – nyugtattam magam, de a morbid gondolatot aztán inkább elhessegettem.

- Te is – suttogta vissza. – Felhívlak majd – ígérte, majd egy szerelmes csók után távozott.

A kávé elkészült, így elkortyoltam, miközben azon gondolkodtam, mit csináljak magammal, amíg ő nincs velem. Két nap… Már most gyötört a magány nélküle.

Mielőtt félig megőrültem volna, Brad mentette meg a helyzetet, amikor felhívott.

- Mivel elhalasztották az előző filmed folytatását, most kaptál egy új szerepet – közölte. – Csak a tisztesség kedvéért mondom el, de szerintem nem fogod elvállalni.

- Miről szól? – kérdeztem óvatosan. Annyira borzasztó csak nem lehet – gondoltam.

- Nem az a lényeg, miről szól, hanem az, hogy… Szóval Carrie bulizta – vagy inkább feküdte – ki neked a főszerepet a sajátja mellé. – Irtózatos haragra gerjedtem. A terhes feleségem kicsit kezdte túlzásba vinni a züllést. És ez egy cseppet sem volt ínyemre.

Elhatároztam, hogy beszélek vele, hátha meg tudom hatni valamivel. Talán az anyai ösztönei hiányoznak csak, de az már sok volt, amit magával – vagyis inkább a gyermekünkkel művelt naphosszat. Nem először jutott a fülembe, hogy éppen kivel és mit csinált, persze nyíltan. Miután levetkőzte magáról az elhagyott feleség álarcát, lassacskán luxuskurvásba csapott át a viselkedése, és ezt egyre nehezebben toleráltam. Krisnek meg sem említettem, nem akartam tetézni az amúgy is sok gondját, de most, hogy elment, úgy döntöttem, ideje felkeresnem a nőt, aki megkeseríti az életemet. Nem ezt a sorsot szántam a gyermekemnek.

- Nem vállalom – mondtam Bradnek.

- Sejtettem.

- De elmegyek hozzá.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet – kételkedett benne Brad.

- Nem érdekel, de ezt már nem tűröm tovább! – vágtam hozzá, holott nem ő tehetett az idegességemről. Legalábbis nem közvetlenül.

- Oké, de… lehetőleg ne öld meg – figyelmeztetett.

Nem állt szándékomban. Egészen addig, míg oda nem értem a házhoz, amit családi fészeknek kiáltott ki az házasságunk kezdetén, és belépve meg nem láttam őt a nappaliban a kanapén… egy neves producer alatt vonaglott és sikoltozott. Aztán észrevett. És volt pofája rám mosolyogni. Ekkor vesztettem el a fejem.

...

80. fejezet

...
80. fejezet

"Az időnk fogy. Mint a Hold, mikor kigömbölyödte önmagát.

Szeretlek, de félek, mégsem nyerhetem meg ezt a csatát.

Készülök rá, mert tudom, úgysem leszek képes téged végérvényesen elfeledni,

Biztonságot ad a gondolat: talán egyszer, a jövőben együtt tudunk majd létezni.

Titkom bennem vérzően ostromolja szívem-lelkem, de neked el nem árulhatom,

Mert bár feloldottunk pár tilalmat, a béke és a nyugalom,

amit egyszerűen muszáj számára megadnom."

(Rob)

Megértettem Kris indokait a további titkolózásunkra vonatkozóan. Azt is, amit Alexszel kapcsolatban mondott. Egyedül az fájt, mikor hallottam, hogy azt mondta neki, szereti. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nekem is ezt mondta ugyan picivel később, mégis… Nem éreztem elég biztosnak a felém irányuló érzelmeit. Jobban mondva állandóan elbizonytalanodtam.

Ezt növelte bennem az is, hogy az általa a férjének megígértek szerint másnap elutazott. Kelletlenül engedtem el, de mivel megígérte, hogy vissza fog jönni, hittem neki. Egyetlen kellemetlen pillanata volt csupán az átmeneti időre szóló búcsúnknak: amikor átölelt, majd a fülembe súgta, hogy csak engem szeret. Már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérjem, ne mondjon ilyet, de lenyeltem. Nem akartam vitát generálni. Inkább forrón megcsókoltam, hogy érezze, én mennyire szeretem őt. Fel is nyögött közben, aminek megörültem. Bármi is fog esetleg történni közte és a férje között, az biztos, hogy engem sem fog elfelejteni – gondoltam.

Valamelyest nyugodtabban vártam így az estét; akkorra ígérte, hogy jelentkezik.

Addig is megpróbáltam hasznossá tenni magam, ami azt takarta, hogy felhívtam például a családomat. Közöltem velük az igazságot, miszerint a házasságom nem valódi, így lehetőség szerint ne képzeljék az, hogy ez az évszázad legboldogabb love storyja. Azt is elmondtam nekik, hogy Carrie terhes és csak ezért veszem el, de arról hallgattam, hogy tulajdonképpen a zsarolása miatt döntöttem így. Amelyre a megoldást megtaláltuk ugyan, de Kris nem ment bele Alex miatt.

Ha egy csepp tolerancia sem lett volna bennem, akkor nem érdekelt volna az állapota, de mivel szerelmem sajnálta – és szerette – őt, megpróbáltam figyelembe venni a rá is vonatkozó dolgokat. Nem ment könnyen, mert a féltékenység újra elvakított időnként, és hiába éreztem biztosabbnak Kristennel a saját hosszú távú jövőmet, mint az övét, nem voltam róla meggyőződve, hogy teljesen nyugodt lehetek. Kris már épp elégszer változtatta meg a véleményét és a döntéseit velünk kapcsolatban ahhoz, hogy most is úgy érezzem, ez az általa felém sugallt szerelem és boldogság csupán átmeneti, és lesz még ennek nem túl pozitív folytatása is. Legalábbis rám nézve.

A délután során felhívott Carrie, hogy közölje, bár idiótának tart, amiért a régi szép idők emlékére sem akarom néhanapján megkefélni, hanem inkább a hűtlen ribancommal múlatom az időt, ennek ellenére egyelőre mégsem fog kitálalni rólunk a médiában, mivel akkor elveszne a játék az életéből.

- Undorító vagy – képedtem el ezen, de valójában nem csodálkoztam rajta.

- Egyébként jövő hét pénteken van megint jelenésem az orvosnál. Ha kíváncsi vagy a gyerekedre, akkor eljössz velem.

- Meglátjuk – feleltem. Maximum a gyerek az, ami vele összeköthet, ez nem volt számomra kétséges. Meg az a kurva házassági szerződés, amit nem kellett volna aláírnom… De már késő volt ezen keseregnem.

Miután letettük, eltöprengtem azon, Carrie vajon meg fog-e változni, ha megszületik a pici. Biztosra vettem, hogy igen: akkor majd már vele fog zsarolni. Szándékomban állt elperelni tőle, amint ez lehetségessé válik. Az egyetlen, reményre okot adó, mégis meglehetősen morbid gondolatomat az adta, hogy ha Alex akkor már nem él, esetleg Kris hajlandó lenne hozzám jönni, miután elváltam Carrie-től, és talán... Á, de hogyan is kívánhatnám tőle, hogy neveljük fel közösen azt a gyereket, aki a félrelépésemből származik? – lomboztam le magam. Erre én sem biztos, hogy képes lennék…

Gondolataimból a mobilom ciripelése riasztott fel. Kris telefonált. Rögtön megdobbant a szívem, amint a hangját is meghallottam.

- Szia! Már itthon vagyunk – mondta.

- És mikor láthatlak? – kérdeztem gyorsan.

- Ma éjszaka itt maradnék, de holnap délután átmegyek. – Nem lettem boldog tőle, hogy szinte még egy teljes napig nem találkozhatunk, ráadásul éjszaka sem.

- Hogy van Alex? – kérdeztem rá a félelmeim okára.

- Jól! – adott rájuk még több okot Kristen. – Sokkal jobban, mint tegnap, úgy tűnik, jó hatással van rá a… én. – Pont ettől tartottam.

- Le fogsz feküdni vele? – csúszott ki a számon. Tudtam, hogy beteg a férje, de attól még férfi is. Kristen egy másodpercig levegő után kapkodott, majd tiltakozni kezdett. Túl hevesen.

- Nem! Ha hiszed, ha nem, másféle kapcsolat van köztünk. Én… csak… segítek neki. – Igen, el tudtam képzelni, milyen segítőkész… Aztán vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, nem érdekel. Semmi kedvem meg energiám nem volt most még ehhez is, hogy megpróbáljam esetleg lebeszélni róla, ha úgy döntene, hogy a volt férje ágyába bújik.

- Oké, holnap várlak – feleltem, majd befejeztem a beszélgetést. Még hallottam, hogy Kris a nevemet mondja, de úgy éreztem, hogy akármit is teszek, örök második leszek az életében.

Borzalmasan lassan teltek az órák, és üresen. Egész végig azon agyaltam, hogyan tudnék valahogy mégis megszabadulni Carrie-től. Arra jutottam, hogy sehogy. Mivel Kristen nem akar nyilvánosan megjelenni velem sehol, sőt, még a filmet sem vállalja el, ezzel csak Carrie-nek kedvez, hisz ha kiderül, mit tettem vele, ez is azt fogja alátámasztani.

A másik gondolatomat igyekeztem kiűzni az agyamból: egy bizonyos szempontból ott tartottunk, mint régen. Majd’ megevett a féltékenység, mivel éppen nem velem volt, hanem a férjével. Nem akartam elképzelni, mit csinálnak éppen.

De aztán egyszer csak meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Odakint már sötét volt, és az elmúlt órák alatt úgy a gondolataimba mélyedtem, hogy azt sem hallottam volna meg, ha egy bombát dobnak le a ház elé, de erre felkaptam a fejem.

Kristen közeledett felém. Az erkélyen ülve pont ráláttam a nappalira. Egyből ide indult. Hát mégis eljött! Tudtam, hogy talán csak azért, mert kifogásoltam a hollétét, de nem érdekelt. Kellett nekem, szükségem volt rá! Ahogy a férjének is, aki halálos beteg – jött elő rögtön a lelkiismeret furdalásom, de elnyomtam magamban. Inkább megvártam, amíg odaér hozzám.

- Szia – köszönt halkan. Megállt előttem, de egyelőre nem úgy tűnt, mint akinek más tervei is vannak, például az, hogy megcsókoljon. – Úgy döntöttem, nem fogok veszekedni veled, Rob. És megbántani sem akarlak azzal, hogy azt hidd, éppen a férjemmel szeretkezem.

- Kris – suttogtam. Most döbbentem csak rá, hogy igazságtalan voltam. Hisz ő csak jót akar mindkettőnknek. Én meg nehezítem a helyzetét. – Ne haragudj – kértem bocsánatot.

- Itt maradok veled – mondta halkan, majd az ölembe kucorodott. Bűntudatosan magamhoz húztam, és beszívtam az illatát, amely most is – mint mindig – megnyugtatóan hatott rám. És egyben izgatóan. – Esténként át tudok jönni, de napközben szeretnék vele lenni – folytatta.

- Jó – egyeztem bele. Bármibe! – De az sem gond, ha néha otthon maradsz, megértem, hidd el. – Kételkedve nézett rám, mire tovább bizonygattam. – Gondolkodtam. És igen, még mindig féltékeny vagyok rá, mert… egészen más vele a kapcsolatod, mint velem, vagy... mint nekem Carrie-vel. – Éreztem, hogy Kris megdermed a karjaimban, mire magyarázkodni kezdtem. – Nekem eszemben sincs ezen változtatni. De ti barátok is vagytok, ami tök jó. Hihetetlenül jó szíved van. És szereted is – fojtottam el egy fintort.

- Nem úgy, ahogyan téged – szólt közbe halkan.

- Tudom. – Legalábbis reméltem, hogy így van. – Ha szüksége van rád, akkor egyértelmű, hogy mellette a helyed. És megértem azt is, miért nem mentél bele a nyilvánosságosdiba.

- Erről holnap akartam veled beszélni – motyogta. Gyorsan megkérdeztem, hogy érti ezt, mire legnagyobb döbbenetemre így felelt. – Alex is azt tanácsolta, amit Brad kitalált. Elmeséltem neki, mert ő is érintett abban valamilyen szinten, hogy mivel zsarol… Carrie.

- És? – Nem számítottam rá, hogy Alex lesz az, aki ebben a dologban a segítségemre lesz.

- Szerinte is hasznos lehet, ha többször mutatkozunk együtt. Akkor Carrie-t könnyedén megcáfolhatnánk, legalábbis a mi ügyünkkel kapcsolatban. – Elképedtem. Már azon is, hogy Kris hallgatott a férjére, és neki mondhatni egyből „engedelmeskedett”, míg előző nap, amikor Brad és én felvezettük neki, hevesen tiltakozott. De ez most nem számított, a lényeg az volt, hogy talán mégis belemegy, mivel Alex így tulajdonképpen abba egyezett bele, hogy Kris nyíltan az enyém lehet. Tiszteltem és hálás voltam neki ezért, valamint örültem, hogy ezáltal a dolog egyik része megoldódott.

- És a film? – kérdeztem rá a másik felére. Szerelmemnek erre is volt kész válasza.

- Azt nem vállalom – mondta habozás nélkül. Kérdő tekintetemre megmagyarázta. – Nem akarunk nagyobb hírverést a kelleténél. És ha elkezdenénk forgatni, rá sem volna annyi időm. Amíg… él, addig nem filmezem.

Tisztán kihallatszott a szavaiból, hogy tényleg sokat jelent neki a férje és hirtelen elszégyelltem magam. Túl önző voltam. Talán…

- Mennyi még? – kérdeztem együtt érzően. Kris fájdalmas pillantást vetett rám.

- Néhány hónap. – Tudtam, hogy fel kéne ajánlanom, ne találkozzunk addig, hogy nyugodtan együtt lehessenek, de ez szinte egy öngyilkossággal ért volna fel a számomra. Én legalábbis nem éltem volna túl, hogyha mindazok után, ami eddig történt köztünk és velünk, ha csupán hónapokra is, de külön kell válnunk.

- Ha szeretnéd, akkor addig maradj vele – mondtam ki mégis, bár félig megszakadt a szívem. Kris meglepetten, de inkább értetlenül pislogott rám.

- Most megint szakítani akarsz? – sóhajtott fel aztán.

- Nem tudom, mi lenne a legjobb… – vallottam be őszintén. – Annyira szerettem volna, ha máshogyan alakul minden. Ha nem lenne ez az őrült felhajtás körülöttünk – céloztam itt a színészlétre –, sokkal könnyebb lenne minden…

- Nem lenne könnyebb, Rob. Csak nem lennének tele velünk az újságok, de attól még ugyanilyen bonyolult lenne… – Igaza volt. De akkor is szívem szerint megkíméltem volna ettől az egésztől. Ráadásul mindez miattam történt. A baj alapja is, valamint ez, hogy megpróbálunk lehetőség szerint mihamarabb kikeveredni belőle.

Egyre inkább úgy éreztem, jobban tenném, ha mégis inkább kiszállnék az életéből. Akármilyen fájdalmas is lenne utána a létezés. Nélküle… Megosztottam vele a gondolatot, mire ellenkezni kezdett.

- Nem játszom le veled azt, amit a múltkor – közölte végül riadtan. Meghatott a ragaszkodása. Elnapoltam a dolgot, magamhoz öleltem, majd finom puszikkal borítottam be az arcát, végül a száját. A homlokomat az övének támasztottam aztán, és gyengéden végigsimítottam a hátán. Éreztem megborzongani.

- Nem bírnám végigcsinálni nélküled ezt az egy évet – vallottam be gyengeségem. – És utána… – Én elhallgattam, de ő felemelte a fejét, és kíváncsian nézett rám. Egyelőre boldogan. Aztán fokozatosan elkomorult a tekintete. – Szeretném majd magamhoz venni a gyerekemet. – Úgy gondoltam, most vagy soha. Elmondom neki, mik a jövőbeli terveim, hogy aztán szabadon dönthessen. – És… nem tudom, hogy… képes lennél-e…

- Mit? – szakította félbe a dadogásom halk, ám idegesen vékony hangjával.

- Szeretném veled együtt felnevelni – suttogtam el. Kristen szemei tágra nyíltak, a lélegzete elakadt. – Tudom, hogy… ez nem könnyű, de… kérlek… csak gondold át – nyögtem végül.

- Rob… – sóhajtotta, de már korábban megláttam a választ a tekintetében.

- Felejtsd el! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! – kértem, és további beszéd helyett csókolni kezdtem. Először ellenállt, de aztán viszonozta a gyengédségeimet. Kisvártatva az ágyban kötöttünk ki, és még jó néhány órán keresztül nem eresztettük el egymást.

Hajnalban kimerülten öleltem magamhoz, és egyetlen dolognak örültem: most itt van velem. És csak ez számít…


(Kristen)

Robbal napokig nem hoztuk fel sem a nyilvánosságra lépés, sem pedig a gyerektémát. A nappalokat a férjemmel és Bonbonnal töltöttem, az éjjeleket pedig vele. Még nem került sor a nagy leleplezésre a részünkről, vártuk az alkalmat, mikor lenne a legjobb, a legegyértelműbb megjelennünk valahol úgy, hogy abból mindenki számára egyértelmű legyen, együtt vagyunk, valamint szeretjük egymást, és ehhez ne is férjen többé kétség.

Kitűztük a napot is – egy díjkiosztó gálára voltunk hivatalosak mindketten. Ő közölte Carrie-vel, hogy nélküle megy, én pedig Alexet kértem meg, hadd menjek egyedül. Ő a kezdetektől – jobban mondva amióta megtudta a zsarolásos históriát – arra buzdított, hogy tegyek így. Hadd tudja meg ország-világ, hogy Robbal igenis egy pár vagyunk, hiába húzzák majd rá, hogy elvette Carrie-t, mert teherbe ejtette és most egy másik nővel csalja, ennél tökéletesebben nem védhettük volna ki a pszichopata neje fenyegetőzéseit.

A gáláig még egy nap volt vissza, de én úgy éreztem, egyre inkább kicsúsznak a dolgok a kezünk közül. Rob még a múltkor arra kért, hogy neveljem fel a gyerekét, amit Carrie szül majd neki. Azaz nem én, hanem ő és én, együtt. De ez képtelenség, hogyan tehetném? Azaz… Persze, hiszen az ő gyermeke, de… Épp elég akadályt jelentett ez a „de” ahhoz, hogy igent mondjak. Meg különben is… hol van az még? Carrie lassan ugyan a negyedik hónapba kerül, de még nem látszik rajta semmi, ahogy rajtam sem.

Még körülbelül másfél hónapom volt vissza, hogy aztán enyhén bár, de gömbölyödni kezdjek, és eltűnjek a világ – és szerelmem – szeme elől. Ebből a dologból nem engedtem, bár Alex sokszor, de többnyire hatástalanul próbált meggyőzni, hogy mondjam el Robnak az igazat.

- Nem akarom, hogy az egész világ azon csámcsogjon, hogy egy erőszakból született gyerekem lesz – védekeztem ilyenkor.

- Azt úgysem fogják megtudni. Ti letagadjátok, és mindenki láthatja, hogy boldogok vagytok – tette hozzá szemlesütve.

- De te is… – kezdtem, de befejezni nem tudtam.

- Én örülök nektek – mosolyodott el szomorkásan. Felálltam a székből, amelyben eddig tartózkodtam, és az ölébe ültem. A nyakát átkarolva adtam egy puszit az arcára.

- Sajnálom – szomorodtam el. Hiába próbálta titkolni, tudtam, mennyire kellemetlenül érinti a dolog.

- Nincs mit sajnálnod. Jól cselekszel, hidd el – biztatott, majd elkezdett köhögni, és inkább eltolt magától.

Az állapota sajnos a most már komolyan vett kezelések ellenére is rosszabbodott, alig mertem itt hagyni éjjelente, mert attól tartottam, akkor fogja valami baj érni. Erre mindig csak annyit felelt, hogy ezt nem lehet előre kiszámítani. Úgy festett, mintha már készülne a halálára, amely hamarosan várható volt, én viszont nem akartam. Akárhányszor kiborultam emiatt, mindig bezárkóztam a szobába, hogy ne lássa rajtam, mennyire szenvedek miatta. A családomat fogom elveszíteni – legalábbis így éreztem. A bennem növekvő magzat tartotta még benne a lelket, legalábbis a jókedve az megvolt. A jó egészsége már kevésbé.

A másik, életünket nehezítő körülmény Carrie volt, aki egyfolytában Rob nyakára járt, sokszor még éjjel is képes volt neki telefonálni – ezzel persze elrontva egy-egy meghittebb pillanatunkat –, hogy figyelmeztesse a kötelességeire. Ilyenkor többnyire elvonultam, semmi kedvem nem volt végighallgatni a vitájukat. Egyszer megkértem Robot, hogy tényleg, komolyan próbálja meg vele legalább a normális kommunikációt, hátha! Mert az örökös civakodásukból már kezdett kissé elegem lenni. Mindig az volt a válasza, hogy majd a díjkiosztó után le fog szállni róla a ribanc – ezt így, szó szerint. Kételkedtem benne, hogy így lesz, de ráhagytam.

Láttam rajta, hogy tényleg idegesíti, de mivel elválni nem tudott tőle csak úgy, kénytelen volt elviselni. Ő is látta rajtam, hogy én emellett még Alex miatt sem vagyok teljesen kiegyensúlyozott lelki állapotban, és többször felajánlotta, hogy maradjak otthon vele, ha ennyire aggódok érte, de nem volt kedvem ahhoz, hogy utána őt győzködjem arról, mennyit jelent nekem, így inkább vele maradtam éjszakánként. Ahogy most is.

Hosszú csókokkal és érzéki simogatásokkal kényeztettük egymást, mígnem elértük a tökéletes gyönyört, amit egy szívileg is egybeforrt pár elérhet. Ilyenkor megszűntek a gondok, megszűnt minden egyéb, csak mi ketten maradtunk. Meg a kisgyermeke bennem. Akiről továbbra sem tudott. Alex határozott állításai ellenére, miszerint Rob habozás nélkül engem választana a másik gyereke helyett, ha ez kiderülne, nem mondtam el neki. És jól tettem.

A sajtó borzasztóan felfújta a közös megjelenésünket a másnapi díjkiosztón, és a következő napon csaknem az összes címlap velünk foglalkozott. Carrie is kígyót-békát kiabált ránk, több sajtónak is leadta az infót, miszerint Rob nem is olyan régen megerőszakolt. Minket is hívtak néhány interjúra, amelyen együtt mondtuk el, hogy az információk tévesek. Több pszichológus is megerősítette, hogy képtelenség volna utána ilyen szerelmesnek lennünk. Ezt újabb és újabb közös szereplésekkel erősítettük meg, de úgy felfújták a dolgot, mintha legalábbis megjártuk volna a Marsot.

Lépten-nyomon firkászokba botlottunk, az utcára sem mehettünk ki anélkül még napok múlva sem, hogy ne követne bennünket egy-két hiéna. Még Alexet is megkérdezték, de ő azt nyilatkozta, hogy mivel elváltunk, és bár barátságban, nem szól bele a döntéseimbe, hanem maximálisan támogat. Szerencsére az ő titkára nem derült fény. A miénk viszont meglehetősen felbolygatta az életünket. Na, pont ettől akartam megkímélni a gyermekemet.

Még másfél hónap… Most már nyíltan, de csupán ennyi maradt nekem hátra a Robbal töltött boldogságból. Egyetlen dologban bíztam már csak: abban, hogy Alex nem megy el idő előtt, és velem lesz akkor is, ha majd el kell tűnnöm. Ekkor még nem tudtam, hogy a sors nem mindig azt akarja, amit én.

...