..
Sziasztok :)
Először is szeretnék köszönetet mondani valakinek, aki az egész tegnapi napot egyéb teendői mellett azzal töltötte, hogy a lemaradását pótolta olvasásilag a blogjaimon, és mindezt még komizni is hajlandó volt :D Ráadásul nem két szóval :)
Kiemelhetnék itt mindenkit, aki rendszeresen komiz, de hogy valaki egész délután a gép meg a monitor fölött görnyedjen, kifolyjon a szeme és mégis vegye a fáradságot... Ez szerintem megérdemel egy kis jutalmat :)
JUFI ezt neked, és MINDENKINEK, AKI NAP, MINT NAP ITT VAN és megtisztel engem a véleményével :)
Név szerint a leghűségesebbek, akik szinte minden fejezetnél ott hagyják a véleményt: Judit, Marietta, Duccsina, Anett, zeno, rebix, ŁĐ@, Lizzyke, Heni, Viky, Betty, Bibi, és még sorolhatnám! :)
Akit nem említettem, annak is szól a KÖSZÖNET, hisz a többiek is elmondták a meglátásaikat vagy itt kommentben, vagy a chatben, vagy e-mailben, tehát mindenkinek egyöntetűen:
És most lássuk a mai fejezetet :)
Puszillak benneteket!!!
Szil :)
99. fejezet
"Boldogsággal átitatottan repít a jövőbe a mámor,
Kiváltképp, hogy tudom, nem leszek tőled távol.
Csókunkban rezeg mindazon érzelem – kéj, vágy, szerelem,
Mely létem összes pillanatában neked dobbantja a szívem.
A gyertya lángja csupán perccseppekre táncol,
Lelkem érted égig csapó máglyaként lángol...
Neked köszönök mindent. Benned van, miért éltem.
A szívedbe nézve pedig látom: viszonzod végzetem."
(Kristen)
Nem akartam, hogy véget érjen a három hét, amelyet a Bermudákon töltöttünk. Végre ezt is megtudtam. Eddig mindig csak ideutaztunk, vagy innen el, de fogalmam sem volt, hogy hol is vagyunk pontosan.
A verőfényes napsütés, a tenger, a szerelem – mindez együtt volt adott ahhoz a boldogsághoz, amit éreznem illett, és amit éreztem is a férjem, és a születendő gyermekünk után. Először furcsa volt a férjemként tekinteni Robra, hisz eddig Alex volt az, akire úgy gondoltam, még azt követően is, hogy elváltunk. Sőt… a halála után is. Egy pillanatig sem bántam meg viszont, hogy új hitvest fogadtam örök páromul, éppen ellenkezőleg.
Robbal az élet minden tekintetben csodálatos volt. Elkényeztetett, éreztem, hogy szeret, és persze más téren is fantasztikus volt vele lenni, de nemcsak emiatt. A családja is kapásból befogadott, és mindig, amikor rájuk gondoltam, összeszorult a szívem a meghatottságtól. Velük én is kaptam egy őszinte és boldog családot. Persze nekünk is hamarosan megszületik a pici, és saját famíliánk lesz, de mégis… Mintha egy anyát és két nővért kaptam volna. Mégsem pótolhatták az édesszüleimet. El is határoztam, hogy meglátogatom őket, ha véget ér a nyaralásunk.
- Ha hazaértünk, és mielőtt Londonba kéne repülnünk, elmegyek a temetőbe – közöltem szerelmemmel, mikor egy hűs jeges teával a kezében kilépett hozzám a verandára.
- Rendben – bólintott, de mintha kicsit elgondolkodott volna ezen. Még le sem ült mellém. Elfordult a tenger felé, és a korlátra támaszkodott.
- Mi az? – kérdeztem.
Erre felém fordult, és behatóan méregetni kezdett.
- Kiheverted már? – kérdezte aggódva. Egyből tudtam, hogy kire és mire gondol.
- Igen – feleltem, de éreztem, hogy elsápadok. Nem voltam benne biztos, hogy amire ő célzott, valaha ki fogom heverni, de sikerült azok közé az emlékeim közé rendeznem, amelyek a „nem gondolok rá folyton, ha nem muszáj” kategóriába estek. Rob viszont ismert már. Rögtön oda is guggolt mellém, és megfogta a kezem.
- Ne haragudj, nem akartam felhozni – mondta bocsánat kérően. – Csak arra gondoltam, hogy vajon megengednéd-e, hogy veled menjek – mentegetőzött. Ezen megdöbbentem. Ő tehát azt hiszi, hogy Alexet akartam „meglátogatni”. Ezúttal tévedett, de nem tartottam rossz ötletnek azt sem.
- Szeretném, ha velem jönnél – mondtam neki halkan, és egy mosollyal is megpróbálkoztam. – Nemcsak hozzá mennék, de… Így be tudnálak mutatni a szüleimnek is – közöltem vele az eredeti terveimet.
Ezen megdöbbent, de hamar túltette magát rajta, és meghatottan megköszönte. Aztán a gyermekünk felé terelődött a figyelme, mivel épp a közelében volt. Puszikkal halmozta el lassan hatalmas dinnyévé érő pocakomat.
- Alig várom már, hogy a világra jöjjön – súgta aztán nekem, és nekem is adott egy puszit. Majd még egyet. Nem csupán csókolózás lett a vége.
- Én is alig várom – motyogtam neki sokkal később. A karjaiban hevertem a hálóban, és a tenger halk moraját hallgattam, melyet Rob szívverése ötvözött még csodálatosabbá.
- Szuper kis… baba lesz – harapta el a mondat közepét. Én azonban felfigyeltem rá.
- Nem ezt akartad mondani – néztem rá merően. Rob zavartan pillantott másfelé, csak a szemembe ne kelljen, de ezzel csak még gyanúsabbá vált. – Te megkérdezted a dokit! – jöttem rá a következő pillanatban.
Nem felelt, de az arcára volt írva a megoldás. A vigyorát nem bírta eltitkolni.
- Azt mondtad, te nem akarod tudni, de én kíváncsi voltam… – mentegetőzött ártatlanul. Én meg elbizonytalanodtam.
- Elárulod nekem is? – suttogtam egy percnyi gondolkodás után. Rob hangosan felnevetett, de nem könyörült meg rajtam.
- Nem – adott egy puszit az orromra.
- Ez nem igazság! – tiltakoztam, és fel akartam kelni róla. Eddig kényelmesen feküdtem a mellkasán, de most meggondoltam magam. Undok módon el akarja titkolni, amit már nagyon is jól tud. Pedig meg akartam lepni vele, ahogy magamat is – küszködtem vele kissé, mert míg ezen pufogtam magamban, ő azon volt, hogy ne bírjak felkelni.
- Szerintem te is tudod – mondta hirtelen, ezzel elérve, hogy abbahagyjam a sikertelen kiszabadulási kísérleteket.
- Nem tudom – néztem rá sértődötten. – Én nem csaltam!
- Én sem csaltam – felelte vidáman. – Csak kiderítettem.
Hirtelen más taktikához folyamodtam. A teste fölé helyezkedtem, lábaim szorosan fogták közre a csípőjét, és ringatni kezdtem magam fölötte. De tényleg fölötte, mert alig érintettem hozzá máris újra vágyódó nőiességemet rögtön keményedni kezdő testéhez.
Rob kezei a csípőmre siklottak, majd onnan a melleim irányába.
- Hiába szeretnél megkínozni, nem fog menni – suttogta.
- Nem? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Azt majd meglátjuk – gondoltam. Nemcsak az alig-mozgásommal kezdtem el gyötörni, hanem a csókjaimmal is. Sokáig ellenállt. Nagyon sokáig. De mikor a szám már teste legvágyódóbb pontján simított végig többször anélkül, hogy akár a nyelvemmel érintettem volna, megtörni látszott.
- Nem fogod kiszedni belőlem – nyögte már sokadjára. Ekkor tényleg berágtam rá, és akármennyire kívántam ismét, ott akartam hagyni, de elkapta a karomat és visszarántott maga mellé az ágyba. Aztán fölém helyezkedett, széttárta a combjaimat – most új taktikaként azt a trükköt alkalmaztam, hogy hagytam magam és nem moccantam egyetlen centit sem –, és belém akart nyomulni, de megállt, látva a nemtörődömségemet. Amit mellesleg alig bírtam már kontrollálni. – Nem teheted ezt velem… Élvezned kell! – határozta el, hogy igenis előcsalogat belőlem valami jelet arra vonatkozólag, hogy élvezem, amit tesz.
Egyikünk nagyon csúnyán elszámította magát és ez nem ő volt. Hanem én…
Először végigcsókolta a testem minden pici porcikáját, majd nyelvét mélyen a testembe fúrta. Ekkor szakadt ki belőlem minden eddig visszafojtott nyögésem. És könyörögve kértem, hogy ne álljon bosszút az előbbi tettemért, bőven elég, hogy titkolja a babánk kilétét.
Mosolyogva hajolt fölém, hogy eleget tegyen a „kérésnek” csúfolt parancsomnak. Megkönnyebbültem, amint végre magamban érezhettem. Ő is felsóhajtott, majd izgató ütemben mozogni kezdett. Majd belepusztultam a vágyakozásba, de juszt sem gyorsított a tempón, ezzel növelve a feszültséget mindkettőnkben, de utólag örültem, hogy így tett. Hatalmas élvezetben volt részem. Amint belém csapott a gyönyör villáma, ő is megremegett, majd szorosabban markolta meg a derekamat, és éreztem magamban szenvedélye hangtalan loccsanását.
Utána zihálva magához húzott, és milliónyi csókkal köszöntötte a ránk zuhanó bágyadt ernyedtséget. A csókunk nem szakadt meg, éppen csak érzelmesebbé vált.
Kicsivel később pedig a fülembe súgta a titok nyitját.
- Hogyan? – ijedtem meg rögtön. Kissé elhúzódtam, és a tekintetét fürkésztem. Örömet láttam benne, és büszkeséget.
- Ugyanolyan szép lesz, mint az anyukája – mondta halkan. – És minden pasi bomlani fog utána – sóhajtott aztán egy hatalmasat.
- De… – Kicsit hülyén éreztem magam. Megígértem neki, hogy kisfiú lesz, és ő is azt várta. – Ne haragudj! – omlottam össze nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is az ágyra, miközben elfordultam, és mélységesen csalódtam magamban.
Még egy fiúval sem bírom megajándékozni, akit pedig úgy szeretett volna.
- Hé – fordított vissza maga felé Rob, de a szemeimet szorosan lehunytam. Az alól bugyogtak ki a könnyeim, melyeket nem bírtam visszatartani. – Szívem, semmi baj nincs ezzel – próbálta bizonygatni, de én akkor is rosszul éreztem magam. Hiába hallottam a hangján, hogy mosolyog a gyötrődésemen.
- Sajnálom – zokogtam fel hangosan is. A csókja azonban elállította a lélegzetem – így sírni sem tudtam.
- Nincs mit sajnálnod – cirógatta meg aztán az arcomat. Én meg az övét kezdtem el fürkészni. Őszintének tűnt. De színész volt, úgyhogy nem hittem neki. A könnyeim ismét patakzani kezdtek. – Kris, figyelj rám. – Nehezen, de megpróbáltam. – Imádtam volna, ha kisfiú lesz, ez igaz. De tök mindegy, ha egészséges, és az a legfontosabb… hogy tőled kapom. – A hangja elcsuklott, mire újból sírva fakadtam.
Ő szorosan ölelt, de már nem akartam menekülni. Imádtam, amikor meghatódott valamin. És most én is ezzel küzdöttem. Vagyis ez ellen, de nem ment.
- Csodálatos kislány lesz – vigasztalt ő még ekkor is. – És én fülig bele fogok szerelmesedni már a legelső pillanatban, amint meglátom – vallott tovább, de már rég nem kellett győzködnie. – Talán jobb is így… – tette hozzá aztán. A könnyem egyből elapadt.
- Miért? – kérdeztem.
- Nem hiszem, hogy belementél volna a névbe, amihez ragaszkodtam volna, ha fiú – mondta halkan. Dermedten néztem rá. Egyetlen gondolatom volt, amikor Rob komoly tekintetébe ütköztem.
- Azt tényleg nem hagytam volna… – suttogtam. Már pontosan tudtam, mire gondolt.
- Megérdemelte volna – nézett rám még mindig elszántan. Én meg nem tudtam mit hozzáfűzni. Egyetlen dologban voltam biztos. Ha létezik mennyország, akkor Alex onnan föntről nem először győződhetett meg róla, hogy milyen jól választott férfit maga helyett a számomra.
- Nem hiszlek el – suttogtam. Rob elmosolyodott, de a szemei komolyak maradtak.
- Én nem bántam volna, ha az ő nevét viseli – folytatta. Még mindig nem hittem el. Ilyen nem létezhet… Egy normális férfi sem tűrné el, ha a gyerekét úgy hívják, mint az anyja néhai és megboldogult férjét. – Végtére is, én tőle kaptalak téged – vont vállat egy kissé.
Nem találtam szavakat. De szerelmesebb voltam, mint valaha. Átkaroltam életem párjának nyakát, és magamhoz vontam egy csókra. Mindennél édesebb volt ez a csók, de nem drágább, mint a gesztus volt, meg az áldozat lett volna Robtól, ha Alexnek hívják a kisfiunkat. Köszönetet mormoltam magamban, amiért ilyen végtelenül önzetlen és megértő párt sodort az utamba a sors. Az már mindegy volt, ki vagy milyen hatalom az, amelynek mindezt a boldogságot köszönhetem.
Az örömömet azonban egy váratlan, furcsa, eddig nem tapasztalt, de bizsergető és egyben ijesztő érzés szakította meg.
- Mi baj? – kapta fel a fejét kedvesem is.
Az utóbbi pár percben sokadjára akadt el a lélegzetem. Válasz helyett megfogtam Rob kezét, és a pocakomra simítottam.
(Rob)
Valóban örültem, hogy lányunk lesz végül mégis, de nem azért, mert a fiúnak nem akartam Alex nevét adni – igenis azt akartam volna –, csak sejtettem, hogy Kris nem egyezne bele. Bármennyire is jólesne neki, nem hagyná. Így megkíméltem magunkat egy nézeteltéréstől. De a sírását így sem tudta visszafojtani.
Ő attól érzékenyült el, hogy ez nekem eszembe jutott – pedig fontolgattam már egy ideje, hisz így Alex méltó helyen maradna a további életünkben is –, én pedig attól, hogy őt mennyire meghatotta mindez. Utána pedig újabb meglepetéssel kedveskedett nekem.
Először csak egy apró mozdulatot éreztem a tenyeremen, melyet a pocakjára tapasztott. Aztán egy határozott rúgást. Annyira hihetetlen volt, hogy a babánk ebben a pillanatban mozdult meg, hogy először fel sem fogtam igazán. A lélegzetemet is visszafojtottam, annyira odakoncentráltam. Még egyszer érezni akartam. Sőt! Még százszor is akár!
Krisre pillantottam, aki épp olyan csodálkozva nézett rám vissza, mint amilyennek én éreztem magam. Ezek szerint még neki sem mocorgott a gyermekünk soha – jutottam a legkézenfekvőbb következtetésre. Hihetetlen perceket éltem át. A lányunk újra és újra rúgott egyet az anyukája pocakjában, aki hozzám hasonlóan nem igazán a szabályos levegővételéről volt híres ezekben a pillanatokban. Úgy éreztem, nincs nálam boldogabb a Földön, bár Kris valószínűleg velem egy szinten lehetett valahol, legalábbis az arcán ezt láttam.
Lassan közelebb hajoltam a hasához, elvettem róla a tenyerem, és láttam is a gyermekemet. Kristen bőre alatt hullámzott a mozgása, ahogy forgolódott vagy csak újra rugdalt egy kicsit. Még annál is felemelőbb dolog volt ez, mint mikor a négydimenziós ultrahangon szinte pontosan ki tudtuk venni a vonásait. És a szívverése… most is hallani véltem. De inkább a további látványban gyönyörködtem. Egyre inkább – szinte napról napra – megszemélyesült előttem a pici lény, akit a fogantatása körülményei ellenére magamban a szerelmünk gyümölcsének hívtam.
Végtére is az volt. Mindent túlélt kedvesemben az erőszaktól kezdve az anyukája gyógyszeres időszakát, a sok lelki válságot, és a legutóbbi hatalmas traumát, melyet a majdnem-pótapukája halála okozott Kristenben… egyszóval mindent. Szerelmem vékony bőrén át puszilgatni kezdtem a csöppséget, melyet ő újabb mocorgással üdvözölt. Ezután beszélni kezdtem hozzá.
Elmondtam neki, hogy ő lesz a világon a legszebb, a legtökéletesebb kisbaba, és mindenki a lábai előtt fog heverni – kezdve velem, hisz már most is odáig voltam érte. Egy éve még remélni sem mertem ilyesmit. Fél éve sem igazán hittem, hogy valaha eljuthatunk idáig. Most azonban magamhoz ölelhettem szívem megdobogtatóját, amikor csak kedvem szottyant rá, és vele együtt, boldogan várhattam a gyermekünket, akinek alig több mint három hónapja volt már csak vissza ahhoz, hogy világra jöjjön.
- Szeretlek – húzódtam fel Kristen mellé, mikor elcsendesedett benne a kislányunk. Szerelmem is elszenderedett. Óvatosan megpusziltam, úgy, hogy ne ébresszem fel. Az elmúlt éj során sem aludtunk túl sokat, és lassan ismét lemenni készült a nap a horizonton.
Míg ő pihent, én vigyáztam az álmát. Az övét és a gyermekünkét. Tényleg nem bántam, hogy a kifejezetten erre vonatkozó kérésem ellenére kislány lesz. Ha szerencsém van, nem származik hátrányom abból, hogy – Bonbont nem számítva – én vagyok az egyetlen férfi a családban, hanem jól sül el a dolog. Majd ha a kislányunk felnő. Addig úgyis ő lesz a középpontban.
Egy percre elfogott a pánik. Ha felnő, és ha csak tizedannyira is lesz csodaszép, mint az anyukája – amit kizártnak tartottam, mert bármibe (még akár ebbe a szigetbe is) le mertem volna fogadni, hogy nemcsak tizedannyira lesz gyönyörű –, akkor bajban leszek. Vagy apácazárdába küldetem, hiába ment már ki a divatból. De mégsem. Inkább jó fej apja leszek, és időben figyelmeztetem az élet veszélyeire. Telerakom a táskáját gázsprayvel meg kap egy bicskát… esetleg egy kis önvédelmi fegyvert. Nehogy baja essen…
Aztán visszarángattam magam a jövőből, inkább pillanatnyi örömömre gondoltam, amit a csöppség léte jelentett a számomra. És láthatóan Kris is örült neki. Már nem bántam, hogy cselesen mégis kihúzta belőlem a pici nemét. Annak pedig még jobban, hogy megosztotta velem a teste mélyén zajló rugdalásnyi momentumot. Most is a hasán jártak az ujjaim, hátha újra megérzek valamit, de úgy látszott, szívem mindkét hölgye elaludt.
Én is megpróbáltam velük együtt pihenni, de a fejemben keringő lánynevek nem könnyítették meg a dolgomat.
Másnap közösen döntöttük el, hogy egyelőre nem döntünk névkérdésben. Erre még valóban bőven ráértünk, így a hátralevő napokban egymással foglalkoztunk, és igyekeztünk a lehető legjobban kihasználni azt az időt, melyet még itt töltöttünk a szigeten. Nekem viszont kezdődött a film turnéja, így eljött a nap, amikor haza kellett mennünk.
Seth jött értünk, ahogy általában, és néhány óra múlva otthon is voltunk. A reptérről Brad vitt haza bennünket. A második nászutunk alatt teljesen el is feledkeztem róla, hogy amíg mi nyaralgattunk, addig elkészült a ház felső szintje. Kívülről csodás terméskő borította a falat, de a mestereknek sikerült úgy megoldaniuk a feladatot, hogy egyáltalán nem látszott kívülről, hogy utólag lett hozzáépítve az újabb szint. Belül pedig csodálatos lett.
- Utólagos engedelmetekkel fel is költöztettem a hálót az emeletre, ahol a gyerekszoba is lesz majd, a lentit meg használhatjátok, amire jólesik – vezetett bennünket körbe Brad, majd miután kihüledeztük magunkat a tökéletes munka láttán, közölte velem, hogy másnap lesz egy parti, amin részt kell vennem, és az azt követő reggelen hajnali ötkor indulunk, egyelőre csak San Diegoba. Nyolckor ugyanis már ott is programom van.
Előre utáltam a gondolatot, hogy naphosszat interjúkat kell majd adnom, fotósok előtt vigyorognom és hasonló nyalánkságok, de megnyugtatott a tudat, hogy Kristen végig velem lesz. Nem akartam ugyanis úgy eltűnni mellőle hetekre, hogy nem is láthatom, nem ölelhetem magamhoz éjjelente. Így viszont megadatott a szerencse, mert úgy döntött, hogy velem tart.
(Kristen)
Örömmel kísértem el szerelmemet az útra, nem akartam addig egyedül gubbasztani az amúgy nagyon tetszetősen kibővített új otthonunkban. A turné után még egy pár hetet itt szándékoztunk tölteni, de még a szülés előtt át kívántunk költözni Európába. Annak is örültem, hogy Rob családja a közelünkben lesz, nagyon megkedveltem őket. Az itteni temetőkben hagyott szeretteimtől a körút vége és az elutazásunk időpontja között szerettem volna elbúcsúzni egy időre.
Mark, az ügynököm is eljött arra a partira, amelyet a turné végén rendeztek, lezárandó a nagy felhajtást. Mi is elmentünk rá, és örültünk, hogy vége a világjárásnak. Kicsit megterhelő volt így a hetedik hónap végén. Mark meglepődött, hogy máris milyen kerek vagyok, de én büszkén meséltem neki a gyermekünkről. Az, hogy kislány lesz, engem egyáltalán nem zavart, és bár eleinte – miután az apukája elárulta – kételkedtem, hogy Rob is tényleg annyira örül, mint amennyire mutatja, de ez a félelmem lassacskán eloszlott.
A pletyka viszont szárnyra kapott, ahogy azt az ügynökömtől megtudhattam. Rob is jelen volt, és egy pillantással megbeszéltük, hogy beavatjuk Markot a titkunkban. Közöltem vele, hogy összeházasodtunk, de nem baj, ha egyelőre titokban tartja. Meglepődött, de mindig is bízhattam benne, úgyhogy most is hittem neki, mikor megígérte, hogy tartja a száját, ameddig csak akarjuk.
- Ha már átköltöztünk Angliába, szétkürtölheted, akkor már úgyis mindegy lesz – mondtam neki vállat vonva. Rob is helyeselt, addig ő sem akarta még nagydobra verni – miattam –, de utána már tényleg felesleges lett volna rejtegetnünk, előbb vagy utóbb úgyis rájött volna mindenki. Kiváltképp a sajtó.
Még beszélgettünk egy keveset Markkal, majd ő el is búcsúzott. Én is elindultam a mosdók irányába. Rob addig Kellyvel és a férjével maradt. Kellyvel még a körút előtt, sőt, még a forgatás idején folytattunk egy kellemes-kellemetlen beszélgetést a múltról. Én már inkább nem nehezteltem rá amiatt, ahogy régen viselkedett, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy elmondja, miért tette.
Magányos volt akkoriban, és bár akkor még csak nem is sejtette, hogy Alex pontosan miért utasította vissza állandóan, nekem elmondta, hogy valószínűleg azért nem volt képes békén hagyni minket és főleg őt, mert borzasztóan elérhetetlennek tűnt. Ez pedig kihívást jelentett a számára. Megértettem az indokait, nem egy ilyen nőt ismertem – élükön szerelmem exnejével –, akik tűzön-vízen át megszerzik, amit akarnak. Kelly ebből azóta szerencsésen kigyógyult, legalábbis amit én láttam vele és Jeremyvel kapcsolatban.
Így, mivel már egyáltalán nem volt aktuális utálnom őt, és Robbal egyetlen félreérthető helyzetbe sem keveredtek a több hónapos forgatás alatt, megbocsátottam neki, és bátran kettesben mertem hagyni őket. Főleg úgy, hogy Jeremy mindig mellettük volt, így pláne nem volt mitől tartanom.
A mosdókhoz érve egy kicsit megtorpantam, rossz előérzetem támadt. Visszapillantottam Rob felé, aki a többiekkel beszélgetett, de elhessegettem magamtól a kellemetlent, és beléptem.
Nem volt alaptalan a félelmem. Carrie-t találtam odabent.
(Rob)
Kristen csak pár perce ment el, de máris hiányzott mellőlem. Körülnéztem, nem tért-e már vissza, csak esetleg feltartotta valaki útközben, de nem láttam sehol. Ekkor Brad lépett oda hozzám, aki eddig is itt keringett valahol, de nem velem foglalkozott. Félrehúzott a többiek mellől, majd mondott valamit, amitől elakadt a szívritmusom.
- Láttam Carrie-t. Nem tudom, mit csinál itt, de én a helyedben megkeresném Kristent.
Nem pazaroltam az időt megdöbbenésre vagy további magyarázat követelésére, egyenesen kilőttem a mosdók irányába. Az sem érdekelt volna, ha egy egész csapat nő öltözik át éppen bent, habozás nélkül benyitottam, és a látványtól még inkább meghaltam.
Kristen feküdt ott a szőnyegen, láthatóan ájultan…
Őszintén reménykedtem benne, hogy „csak” ájultan. Rögtön mellé ugrottam, és a nevén szólítgattam, de nem válaszolt. Odaszóltam Bradnek, hogy azonnal hívjon mentőt, őt pedig addig is megpróbáltam feléleszteni. Sikertelenül. Hiába cirógattam és szólongattam, semmit nem reagált. Pulzusa volt, ráadásul veszettül gyors, az viszont nem volt túl biztató, hogy nem volt eszméleténél.
- Kristen – suttogtam a fülébe milliószor, miközben a karjaimba vettem, és az egyik kanapéra fektettem.
A félelem összeszorította a torkomat, nem bírtam normálisan lélegezni sem. Úgy éreztem, beleőrülök, ha történik velük valami...
..
