...
88. fejezet
"Félek, nem merem átélni a bánatot, amely köztünk szárnyal,
Áthatolhatatlan a kín, mely összetört szívedre most szomort árnyal.
Segíteném megnyugvásod, eltűntetném komorságod, de nem lehet.
Tetteim következményein tán csak egyetlen dolog segíthet: én. Neked."
(Rob)
Először azt hittem, Brad csak hülyéskedik. Az nem lehet, hogy… Úristen, mit tettem?! Még tisztán emlékeztem az utolsó beszélgetésünkre, alig három nappal azelőtt… Ez nem lehet…
- Hogyan…? – nyögtem. Brad habozott egy kicsit, mielőtt elárulta, de felesleges volt a hatásszünet, anélkül is letaglózott a hír.
- Öngyilkos lett. Az otthonukban. Egyetlen injekciós tű volt csak mellette. Kristen talált rá.
A tőmondatokban felvázolt közelmúlt borzalmas képet vetített elém. Alex ezek szerint kesztyűt dobott a halálnak, aztán ironikus módon a saját fegyverével győzte le. Miközben meghalt...
Nem éreztem megkönnyebbülést, a szívem azonban összeszorult. Morbid érzések jártak át. Vártam egy ideje ezt a pillanatot. De nem így! Ráadásul… A beszélgetésünk utolsó mondatai villantak az agyamba.
- Majd akkor megyek vissza, ha már nem leszel útban. Amíg te élsz, addig nem lehet normális életünk.
- Rendben. Legyen, ahogy akarod.
Nem bírtam elhinni, mikor egymáshoz illesztettem a kirakó darabkáit. Azért tette, hogy visszamenjek? Ez tűnt a legegyértelműbb lehetőségnek. De… egyben a legbrutálisabb megoldásnak is. És a leghatásosabbnak.
- És ő hogy van? – kérdeztem. Brad erre sem felelt rögtön. Aztán megdöbbentett a reakciója. Amely jogos volt valamilyen szinten. Elég magas szinten.
- Szerinted hogy van? – kérdezett vissza keményen. – Szeretett téged, de te elhagytad. A férjét is szerette, erre ő kinyírta magát.
- Te is tudod, miért hagytam el… – Éreztem, hogy nem vagyok elég meggyőző. És nem is lehettem az. Miattam alakult így ez az egész.
- Persze, tudom, csak épp azzal nem számolt egyikőtök sem, hogy Kris hogyan lesz mindezek után.
Igaza volt Bradnek. Szerelmem fájdalmát a sejtjeim legmélyén is éreztem.
- Visszamegyek – döntöttem, nem törődve Brad figyelmeztetésével, miszerint lehet, hogy már késő, és Kris páros lábbal fog kirúgni. – Ha érez még irántam valamit, akkor nem. – Én bizakodóbb voltam ebben a tekintetben. Legalábbis amíg nem tud az én szerepemről a férje halálában. Mert akkor...
- Ha érez még irántad valami olyasmit. Az sem lepne meg, ha most még a halott férjét is gyűlölné, nemhogy téged… – Nem örültem volna, ha tényleg így van, de valójában jogos lett volna Kris efféle viselkedése.
Mégis meg kellett próbálnom. Mellette kellett lennem. Pont úgy, ahogy Alex tervei szóltak. Mi másért tette volna ezt, ha nem azért, hogy engem visszazavarjon Kristenhez? Ráadásul mondhatni én adtam a kezébe a megoldást, mikor közöltem vele, hogy addig nem megyek vissza, míg ő életben van.
A bűntudatomat csak akkor hagytam magamon eluralkodni, miután foglaltam magamnak egy repülőjegyet vissza Amerikába. Az viszont még majdnem egy napot jelentett, mire odaérek.
Amikor már kellően gyűlöltem magamat, felhívtam Kristent, de ki volt kapcsolva a telefonja. Annyira nem is bántam, fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Látni akartam. Ő pedig eldöntheti majd, hogy rám csapja-e az ajtót, vagy sem. De azt legalább tudni fogja, hogy kéznél vagyok, ha szüksége lenne rám.
Gyötrelmes órákat éltem át, mire végre leszállt a gép Los Angelesben. Brad elém jött és egyenesen Kristenék házához vitt.
- Sok sikert! – Most szólalt meg először, amióta megérkeztem.
- Kösz.
Nehéz szívvel közeledtem a ház felé, amelyben még sosem jártam. Fogalmam sem volt, mi lesz ennek a vége, de azt tudtam, hogy most helyesen cselekszem.
Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Felcsendült egy dallam, majd lassú, fáradt léptek nesze hallatszott át az ajtón. A torkomban dobogott a szívem, mikor feltárult. Elsápadtam a látványtól.
Ha nem tudtam volna, hogy kihez jöttem, nehezen ismertem volna meg Kristent. Megdöbbentően rosszul festett. Idegenként meg mertem volna kockáztatni, hogy valami halálos betegsége van. De neki nem volt. Csak a férjének.
- Mit akarsz itt, Rob? – kérdezte maximálisan érdektelenül. Még csak meg sem lepődött, hogy itt vagyok. A szemei sem csillogtak, és a hangja sem volt már a megszokott dallamos, inkább fakó és színtelen. Kristen egész lénye bánatot sugárzott. Nem tudtam szóhoz jutni. Megtette ő. – Ha részvétet nyilvánítani jöttél, akkor vegyük úgy, hogy megtetted – mondta halkan, majd elfordult, és be akarta csukni az ajtót.
Nem lepett meg, hogy nem kíváncsi rám, számítottam egy efféle reakcióra, mégsem bírtam most már magára hagyni.
- Kérlek – szólaltam meg, mielőtt az ajtóval teljesen kizárt volna az életéből. – Bejöhetnék?
Egyetlen centin múlt minden. Kristen végtelennek tűnő pillanatokig gondolkodott, beengedjen-e, végül a szívemnek újabb dobogást engedélyezett, mikor kicsit szélesebbre tárta, majd ellépdelt valamerre. Lassan utána mentem, de még a bejáratnál megtorpantam. Nem olyan volt a házuk belülről, mind amilyenre számítottam. Sokkal fényűzőbbnek hittem, de egészen otthonos volt. A benne lakó immár egyetlen személy viszont cseppet sem illett ide a szomorúságával. Sem Bonbon, aki most épp csak megemelte a farkincáját felém üdvözlésképpen, de aztán a gazdája után sietett.
Kris a nappaliba ment, ahol a kanapéra telepedett, és kicsire összekucorodott. A kutya szembe vele az erkélyajtóba feküdt, ahonnan mindent szemmel tarthatott.
- Mondd el, amit akarsz, aztán menj el – suttogta szerelmem alig hallatóan. A szavaitól összeszorult a szívem, de nem jobban, mint a látványától. Eszem ágában sem volt magára hagyni többé, de nem tudhattam, hogy egy esetleges hasonló megnyilvánulás milyen hatással lenne rá.
Vettem a bátorságot, hogy közelebb lépjek hozzá. Nem nézett rám, amikor leültem mellé.
- Hogy vagy, Kris? – kérdeztem halkan. Biztosan a létező legostobább kérdést tettem fel, pedig valóban érdekelt, hogy a külsőleg látszó összetörtsége milyen belsőt takar. Valószínűleg még borzalmasabbat, mint a látszat. De szívem szerelme minden bizonnyal a saját halálát is élethűen tudta volna előadni, legalábbis a színészi képességei ezt bizonyították, amikor váratlanul felemelte a fejét és mosolyogva rám pillantott.
- Jól – felelte higgadtan. Ezt egy kívülálló idegen talán el is hitte volna, de én túlságosan jól ismertem őt ahhoz, hogy a tekintetének higgyek.
- Sajnálom – suttogtam. El is értem vele, hogy szétszakadjon az idegeit tartó kordon.
- Legalább ne hazudj! – sziszegte felém dühösen. Még ez is jobb volt, mint az előbbi előadás, vagy az az állapota, amellyel ajtót nyitott. – Menj inkább el, Rob. – Elkiabáltam. Ugyanoda zuhant vissza hirtelen, ahonnan elindult. – Menj vissza oda, ahol eddig voltál, és engedd meg, hogy nyugodtan gyászoljam a férjemet.
Nem bírtam eleget tenni a kérésének. Nem akartam magára hagyni. Ezt közöltem is vele, mire sírva fakadt. A szeme pirosságából ítélve az utóbbi négy napban nem először. Fájt látnom a szenvedését. Komolyan megijesztett. Ez nem egy szimpla elpityeredés volt, hanem annál sokkal mélyebb, ösztönös és elemi kitörni vágyás a fájdalomból, amely leterítette. Mondhatni fuldoklott tőle.
Mielőtt hajlandó lettem volna felfogni a rajta látszó kezdődő őrület jeleit, a meglehetősen erőtlen tiltakozását figyelmen kívül hagyva magamhoz öleltem. Megpróbált kiszabadulni a karjaimból, de túl gyenge volt hozzá. Szinte alig maradt benne valami abból a Kristenből, akit azelőtt ismertem. Egy törött szárnyú kis veréb is több élni akarást tanúsított volna, mint ő most.
Vele gyötrődtem át az órát, amíg el nem apadtak a könnyei. És utána sem engedtem el.
Nem mertem megtörni a csendet, arra vártam, hogy ismét elküldjön – amire persze újra nemet fogok mondani –, de nem így történt. A légzése lassan egyenletessé vált, a teste pedig elernyedt a karjaimban. Elaludt.
Nem hallottam más neszt a házból, ezért feltételeztem, hogy csak ketten vagyunk. Persze – jutott eszembe aztán –, hisz egyiküknek sem volt családja. Ők voltak egymásnak és annyi. Most pedig Kristen egyedül maradt. Legalábbis őszerinte nyilván.
Csak még azt nem tudta, hogy én soha többé nem fogom elhagyni. Akkor sem, ha elküld, és akkor sem, ha már nem érez irántam semmit. A férjének tett kimondatlan fogadalmam értelmében sem tehettem, de amúgy sem állt szándékomban. A dupla bűntudatot már az én lelkem sem viselte volna el. A mostani – Alex halála miatti – alatt is roskadozott.
Nem mertem megmoccanni. Kris elég kimerült lehetett, mert meg sem rezzent, mikor zsibbadni kezdtem, ezért picit máshogy helyezkedtem alatta. Ekkor a nevén szólítottam, de nem reagált. Már kezdtem megijedni, hogy valami baj van, amikor felsóhajtott, és ő is máshogy helyezkedett: még közelebb húzódott hozzám. A fejét a nyakamba fúrta, édes lehelete a bőrömet csiklandozta.
Rám is rám telepedett a helyzet hangulata, amelyet ő és a kutyus is árasztottak. Egyetlen pillanat alatt döntöttem: itt nem maradhatnak. Hiszen ebben a házban történt. Nem csoda, hogy Kris ennyire maga alatt van.
Óvatosan előhúztam a mobilomat a zsebemből, és felhívtam Bradet. Vázoltam neki a helyzetet, mire közölte, hogy húsz percen belül itt lesz. Kristen akkor sem ébredt fel, amikor a karjaimban kivittem az autóhoz. Szerettem volna rögtön elvinni innen, de aggasztott, hogy ennyire nincs magánál, úgyhogy először csak végigfektettem a hátsó ülésen – Bonbon is beugrott utána, és a lábrészen elhelyezkedett alatta –, majd visszamentem a házba, hogy körülnézzek, beszedett-e esetleg valamit. Most nem hibáztattam volna érte.
Örültem is meg nem is, amikor nem találtam semmit, pedig a nappalitól kezdve a fenti hálókon át a fürdőig mindent végigkutattam. Nem volt könnyű bemennem az emeleti helyiségekbe. Egyből felismertem, melyik volt az ő szobája és melyik Alexé. Szerencsére sehol nem volt egyetlen szem gyógyszer sem – leszámítva persze a szimpla fájdalomcsillapítót, amelyet én is használtam, valamint Kris vitaminjai, amiket a múltkor is szedett, de ennyi. Ez utóbbit magamhoz vettem, a ruháival viszont nem bajlódtam. Majd veszünk neki újakat, vagy felhúzza az enyémeket, de nem szerettem volna, hogy vissza kelljen jönnie ide.
Amint visszaértem az autóhoz, észrevettem, hogy még mindig tökéletesen kiütve fekszik benne.
- Minden rendben van vele? – kérdezte Brad is egyre idegesebben.
- Csak elaludt – feleltem. – Előtte még jól volt. Már amennyire jól lehet…
Krist újra a karjaimba vettem, miután beültem mellé, és egészen a házunkig öleltem magamhoz. Brad nyitogatta előttünk az ajtókat, egészen a hálószobáig. Ott óvatosan az ágyra fektettem, sőt, pillanatnyilag az ellen sem volt kifogásom, hogy Bonbon ide is követhesse – az ágy végében foglalt helyet a szőnyegen.
A nappaliba visszalépve megköszöntem Bradnek a segítséget, aki biztosított róla, hogy bármikor szóljak, ha kell.
- De vigyázz, mert lehet, hogy utálni fog, amiért megint elraboltad – figyelmeztetett.
- Benne van a pakliban – feleltem visszapillantva a háló felé. Mellette akartam már lenni, de volt még egy dolog, amihez szükségem volt Bradre. Ő volt az ügyvédem is egyben. – Amíg én rá vigyázok, te utánajárhatnál a házassági szerződésem kiskapuinak. Most, hogy már nincs gyerek...
- Elintézve – legyintett. A bajban mindig jó barát is volt egyben. És gondolatolvasó: bár azt nem lehetett nehéz kitalálnia, hogy a múltkori történések után pláne nem szándékozom többé Carrie férje maradni.
Megöleltem, mielőtt elment, majd bementem Kristenhez a hálószobába. Békésen pihent, és úgy tűnt, nem fog egyhamar felébredni. Villámgyorsan lezuhanyoztam magamról a repülőutat, majd újra felöltöztem, és Bonbon vízzel meg némi múltkorról maradt kutyatáppal való ellátása után odafeküdtem szerelmem mellé.
Ezúttal nem öleltem magamhoz, semmilyen szinten nem akartam zavarni az álmát, csak gyönyörködtem benne. Jobban mondva szörnyülködtem. Borzasztó sápadtnak tűnt, a vonásai arról tanúskodtak, hogy nagyon nincsen rendben lelkileg. És talán fizikailag sem; ahogy végignéztem rajta, még soványabbnak látszott, mint általában. A mellei viszont – tán pont emiatt – teltebbnek tűntek.
A legjobban mégis a tekintete ijesztett meg, amilyennek náluk láttam. És az a sírás… Fogalmam sem volt, visszatér-e még valaha belé a régi Kristen. A vidám, szerelmes, dühös… szenvedélyes. Pillanatnyilag kételkedtem ebben. Túl sok tragédia érte.
Brad és Alex szerint már az sem tett jót neki, hogy elhagytam. Utána pedig meghalt a férje, pontosabban megölte magát. Bár nyilván fájdalmai is lehettek, valamilyen szinten miattam tette. Így akart ide visszarángatni – sikerült is neki, de most nem volt időm a saját bűntudatomat pátyolgatni, Kristen lelkének nyugalma fontosabb volt. Ő talált rá. Nem akartam ebbe mélyebben belegondolni, de voltak elképzeléseim, mit élhetett át.
Kisimítottam egy tincset a nyakából, majd megcirógattam az arcát. Nem nehezteltem rá, amiért elaludt, boldog voltam, amiért a közelében lehetek. Még ha ez csak addig tart is, amíg alszik. Éppen két percem maradt még örülni ennek, mielőtt Kris váratlanul zihálni kezdett, aztán elsírta magát. Közben pedig még mindig aludt.
Nem tudtam, felébresszem-e, mert arra gondoltam, úgysem lenne jobb a helyzet. Nem keltettem fel. Inkább magamhoz húztam. Megborzongtam, mikor szorosan belém kapaszkodott. Némán vigasztaltam; még kétszer ismétlődött ez meg estig. Minden alkalommal akkor csillapodott csak le, amikor megnyugtatólag simogatni kezdtem. Annyira jó érzés volt a karjaimban tartani! Még így is, hogy ő öntudatán kívül bújt hozzám.
Nem egészen éjfélig „élvezhettem” ezt a helyzetet, akkor ugyanis felébredt. Megijedtem, hogy el fog tolni, majd hazamenekül, de csak rám nézett szótlanul és egy apró sóhaj kíséretében visszafészkelte magát a karjaimba.
Megleptek a szavai, melyeket pár perccel később intézett hozzám.
- Nem haragszom rád – mondta halkan. – Tudom, hogy eleged lett, és biztos azért mentél el… – Meg tudtam volna cáfolni a szavait, de nem tettem. Hagytam, hogy kimondja, amit szeretne, bár most sem tetszett a hangja színtelensége. – De fogalmam sincs, hogy minek jöttél vissza.
- Hozzád jöttem vissza – súgtam. – El sem kellett volna mennem. Sajnálom! – Ha vele lehettem volna, amikor majd megtörténik… és természetesen, nem pedig így, az teljesen más lett volna, tudtam ezt jól. Magam felé fordítottam az arcát és a szemeibe néztem. – Szeretlek. – Ennél többet nem tehettem.
Kris semmit nem reagált arra, amit mondtam. Nem viszonozta a vallomást, de nem is utasította el. Ugyanolyan kiégetten és élettelenül nézett rám, mint amikor ma először megpillantott. De legalább nem küldött el ismét.
Megkérdeztem, nem enne-e valamit, talán az vinne némi színt az arcába. Nem felelt, a tekintete elrévedt valamerre.
- Nem aludtam azóta, hogy… – Bár nem felelt a kérdésemre, nem kellett befejeznie a mondatot, anélkül is megértettem, mire gondol. Ebből gyanítottam, hogy az evéssel is hasonlóképpen állhat. És valahol sikernek könyveltem el, hogy az én karjaimban mégis sikerült neki az előbb elszenderednie. Ezzel még egy okot találtam a maradásra.
- Nem kell beszélned róla – próbáltam kizökkenteni az újra kezdődő, szemmel látható kétségbeeséséből. A zihálása máris csillapodott, de aztán közölte, hogy haza szeretne menni. Én nem akartam. Nem azért hoztam el ide, hogy máris visszamenjen bánata helyszínére. – Ez lehet, hogy nem a legjobb ötlet – ellenkeztem.
- De ott van Bonbon is és… – Nem tudta befejezni, mert a kutyus, alighogy meghallotta a nevét, felugrott az ágy végébe és onnan nézett ránk vidáman. Kris rögtön kibontakozott a karjaimból és az ölebért nyúlt. – Köszönöm, hogy nem hagytad ott. Nincs más, aki gondoskodjon róla. – A kérdésemre elárulta, hogy elküldte a személyzetüket, mert egyedül akart lenni.
- Szeretném, ha itt maradnál – mondtam neki ekkor halkan. Nem felelt rögtön. Letette a kutyust a földre, majd lassan felém fordult.
- Rob… Tényleg azt hiszed, hogy most képes vagyok veled ott folytatni, ahol abbahagytuk, mikor te eltűntél? – kérdezte. Nem vártam el tőle semmi ilyesmit. Ezt meg is mondtam neki.
- Csak szeretnék melletted lenni. Ennyi.
Kris lehunyta a szemeit, és végtelenül fáradtnak tűnt, de nem bújt vissza hozzám, hogy újra aludjon egy kicsit. Ehelyett felállt az ágyról. A konyháig követtem. Végignéztem, ahogy kivesz egy vizet a hűtőből, és tölt magának.
- Három nap múlva lesz a temetés – közölte aztán hirtelen. Nem nézett rám közben, de a hangján hallottam, hogy mit érez most. – Nem akarom, hogy ott legyél.
Rosszul esett, amiért ezt akarja, de nem álltam neki győzködni. Abban azonban biztos voltam, hogy a kérése ellenére is ott leszek. Maximum a szertartás alatt nem. Majd kint várakozok rá. De addig is… Nem állt szándékomban elengedni magam mellől, vissza abba a házba, ahol úgysem lesz neki jobb. Eszembe jutott, hogy az előbb haza akart menni, ezért alkut ajánlottam.
- Nem megyek el, ha addig itt maradsz velem.
Egy perc múlva rebbent csak rám a tekintete. Hosszan fontolgatta, de végül rábólintott.
- Oké. – Ezután visszavonult a hálóba, összekucorodott az ágy közepén, és lehunyta a szemeit. Tudtam, hogy nem alszik, de úgy tűnt, szeretne kicsit egyedül maradni, legalábbis az egész testtartása erről tanúskodott. Nem feküdtem mellé, bár szerettem volna újra átölelni.
Visszamentem a konyhába, hogy megnézzem, van-e itthon valami ehető – persze nem volt, mivel hetek óta nem járt itt senki. Nem akartam őt magára hagyni, ezért a szokásos – színészek számára is diszkrét – étteremből rendeltem néhány fogást – Kris kedvenceit –, melyet ilyen késő éjszaka is házhoz szállítottak a kérésemre. Míg arra vártam, hogy megérkezzen a futár, az erkélyre mentem, hogy elszívjak egy cigit. Meleg volt, nyitva hagytam a hátsó kertbe vezető ajtót, így Bonbon is ki tudott menni. Sokáig figyeltem, ahogy szimatolgat, de ő sem volt a régi.
Egy percig elképzeltem, mi lett volna, ha nem megyek el. Ha elviselem, hogy Kris elmegy a férjével egy hétre, és nem aggodalmaskodom amiatt, hogy vajon mit jelent az a gyűrű a kezén. Teljesen máshogy alakult volna minden… De totál fölösleges volt ezen gondolkodnom, úgyhogy inkább visszamentem a házba.
A futár épp akkor csengetett, mikor benéztem a hálóba. Kris ugyanott feküdt, ugyanúgy, de a szemei nyitva voltak. Abban mégis kételkedtem, hogy látna engem. Az ételt kifizettem, a konyhába vittem, majd visszamentem kedvesemhez, hogy megpróbáljam rávenni, egyen egy pár falatot.
Először meg sem rezzent attól, hogy leültem mellé, de ijedten pillantott rám, amint megérintettem a vállát.
- Szeretném, ha ennél valamit – mondtam neki halkan, és megcirógattam az arcát. Elhúzódott, úgyhogy inkább elvettem róla a kezem. Egyszerűen halvány tippjeim sem voltak, mit tehetnék, hogy egy kicsit jobban legyen. – Oké – mondtam aztán. – Szólj, ha kérsz valamit. – Ezután magára hagytam.
Bementem a nappaliba, és a kanapéra rogyva töprengtem, mit tehetnék. Semmit – jött a kiábrándítóan valós válasz. Időt kell adnom, és várnom. Hogy talán majd… valamikor… újra képes lesz arra, hogy… akármire. De ez így rettentően elkeserítő volt. Főleg az állapota. Nem akartam, hogy az egészsége is rámenjen arra, hogy ennyire szomorú a szíve.
Egyre jobban fájt nekem is, hogy így kell látnom, de reméltem, hogy talán másnapra kicsit jobban elfogadja a jelenlétemet, és nem utasítja majd el ennyire a segítségemet. Erre viszont nem kerülhetett sor. Valami váratlan dolog történt…
...
