90. fejezet

...

90. fejezet

"Fájdalmam legyűr, szinte érzem, könnyek közt porladok.

Visszakapni Téged, csupán csak elbúcsúzni - ez minden, mit akarok.

De véged. Nem vagy többé. Ez életed zátonya.

Szeretnélek, ám ennyi volt. Nem látlak még egyszer soha.

Feladnom, követnem téged nem szabad. Dolgom van.

Fel kell nevelnem méhem lakóját. Boldogan.

Őneki pedig elmondani. Lelkünk bánatát ezáltal feloldani.

Hátraarcot vágni a halálnak, egymást tekinteni hozománynak.

Igen. Vele enyhébbé múlhat a múlt. Hiába, szívem így is összeszorult.

Izzik. Fáj. Sajog. Kínoz és meggyötör.

Te akartad. Te tervezted - az ő karjában legyek boldog nélküled.

Tehát hagyom. Hagyom, hisz én is áhítom, ő jelentse ezentúl azt: gyönyör."

(Rob)

Mivel megfogadtam magamnak, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy Krist átsegítsem ezen a fájdalmon, amely most a lelkében lakozott, az elveimmel ellenkezett volna, ha megtagadom a kérését. Na meg persze a saját vágyaimmal. Nagyon hosszú ideig nem voltunk együtt, és nemcsak a közelsége melengette meg a szívem, hanem a teste is felpezsdítette a vérem.

Nem voltam benne biztos, hogy nem fogja megbánni, ha most engedek neki, sőt, attól is féltem, hogy ez nem változtat semmit abban a tekintetben, hogy mi lesz köztünk a továbbiakban, de meg kellett próbálnom. Ha csak így tehetek a kedvére, akkor így akartam segíteni.

Lassan hajoltam az ajkaira. Azok megremegtek, majd elnyíltak a nyelvem előtt. óvatosan kóstolgattam, nem akartam ajtóstul rontani a házba, de ez így őrjítőbb volt, mintha vadul falni kezdtem volna az élvezeteket. Nem akartam elkapkodni, siettetni semmit, reméltem, hogy minél tovább tart, annál tovább tudom semmissé tenni – még ha csak átmenetileg is – a borzalmakat az elméjében.

A könnyeit mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni. A szívem szakadt meg attól, hogy látnom és éreznem kellett a fájdalmát, de mivel a csókkal beleegyeztem, hogy elfeledtetem vele, törekedtem rá, hogy az én gondolataim is elterelődjenek arról, ami két napja keserítette meg az életem minden percét: a bűntudatomról. Gyöngéd érintésekkel töröltem, majd csókoltam le a sós kis cseppeket, melyek kusza útvonalat rajzoltak az arcára, azután ismét a szája felé közelítettem.

Szívem szerint inkább abbahagytam volna azt, amit tenni készülünk, mert nem éreztem elég igazinak, csak egyfajta pótcselekvésnek a kínok elűzésére, de ekkor Kristen átkarolta a nyakam, és nem eresztett. Csókunk egyre bensőségesebbé és izgatóbbá vált. Az ő könnyei elapadtak, az én testem pedig követelte a gyönyört.

Mikor már zihálunk attól, hogy eggyé simulunk, de más még nem történt, csupán ajkaink érintették egymást, kissé elhúzódtam. Most hagyta. Olyan szerelemmel csókolgattam és simogattam végig a testét a nyakától kezdve egész a bokájáig, majd vissza, amilyen érzelemdúsan csak tudtam. Mikor kedvesem teste megremegett a kéjtől, melyet egyelőre az ujjaimtól kapott, feljebb kúsztam széles terpeszt alkotó combjai között, és a nyelvemmel is kényeztetni kezdtem.

Ekkor már nem a sírás okozta az elcsukló hangokat, melyek megállíthatatlanul szakadtak fel édes ajkai közül, hanem amelyet én keltettem benne. Tovább kívántam fokozni mindezt, így felváltva becézgettem az ujjaimmal és a nyelvemmel. A sikoltása szinte számomra is felért a mennyországgal.

Ekkor emelkedtem még feljebb. Karcsú lábai rögtön a csípőm köré fonódtak, de még nem hódítottam meg teljesen. Először a szemébe néztem, zilált haját kisimítottam az arcából, és egy puszit leheltem ajkaira. A tekintete most nem bánatot tükrözött – emiatt álltam meg az utolsó mozdulat előtt, mellyel eggyé olvaszthatom magunkat. Ha azt láttam volna rajta, amit korábban, akkor megelégszem az ő eddigi élvezetével, és kínok közt bár, de befejezem, amit elkezdtünk. Így viszont…

Lassan csúsztam egyre mélyebbre izzó, fellegpuha teste legmélyéig, majd megálltam. Egy elfojtott nyögés az én torkomból is kiszakadt, ő pedig visszatartotta a lélegzetét, amíg teljesen el nem tűntem benne. Megcsókoltam, és csak miután viszonozta, kezdtem el mozogni benne az érzelmek, nem pedig a szenvedély ritmusára.

Ugyanilyen könnyedén siklottunk egyre feljebb, a csúcs felé, örömünk halk, mégis szívig hatoló hangjai foltozták be a réseket, mely által még teljesebbé válhatott a beteljesülésünk. Vártam, egészen addig visszafogtam magam, míg szerelmem teste vonaglani nem kezdett, és a körmei is a bőrömbe fúródtak, hogy még többet követeljen. Ekkor gyorsítottam a tempón. Néhány mozdulattal később pedig lávaként robbant fel bennünk a kéj.

Nem hagytam el a testét rögtön. Kapkodva vett lélegzetünk nem akadályozta újabb és újabb csókunkat. Végül mégis legördültem róla, most még törékenyebbnek látszott, mint amikor… elhagytam, nem akartam teljesen összenyomni. Magamhoz öleltem aztán, és egymás szemébe merülve sokáig egy szót sem szóltunk.

Aztán Kris törte meg a csendet.

- Köszönöm – suttogta. Hárítani akartam ezt, hisz nem volt mit megköszönnie, de alig nyitottam ki a számat, folytatta. – Hiányoztál. Miért mentél el? – A hangja sugallta azt a fájdalmat, amit én okoztam neki akkor.

- Kimentem utánatok a reptérre, és megláttam rajtad azt a gyűrűt… – vallottam be félve. Nem akartam újra eszébe juttatni bármit, ami Alexre emlékezteti, de ez volt az igazság. El is rontottam a pillanatot. Kristen lehunyta a szemeit, majd egy pillanat múlva ismét rám nézett.

- A születésnapomra kaptam tőle – árulta el halkan. Most én hunytam le a szemem, miközben magamat átkoztam. Rohadtul elfelejtettem, milyen dátumot írunk… – A nagymamájáé volt – tette hozzá.

- Bocsáss meg – kértem elnézést a tévedésem miatt. Ha tudtam volna… Talán minden másként alakult volna, ha nem feltételezem rögtön a legrosszabbat. A csók miatt, melyet ott váltottak a reptéren, most már nem volt miért aggódnom. De ha nem lépek le sértődötten, csalódottan, és nem érzem magam rögtön megalázottnak, talán még a férje is élne… egy ideig legalábbis – gondoltam gyötrődve.

Kris sokáig hallgatott, mielőtt sóhajtott volna egy aprót, és feljebb kúszott az oldalam mentén. Arcát a nyakamba fúrta, és egy csókot lehelt a bőrömre. Nem mondta ki, hogy megbocsát, de én reménykedtem benne, hogy így lesz. Idővel. Amíg el nem mondom neki, mit tettem. Az Alexszel folytatott utolsó beszélgetésünk kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött.

Kris ujjai, melyek a mellkasomat cirógatták, lassan ellanyhultak, majd megálltak. Szerettem volna biztos lenni abban, hogy most nem fog rosszat álmodni, így én is megkockáztattam egy pár órányi alvást, miután percekig csak a lélegzete egyenletességének dallamát hallgattam. Szíve a szívem fölött dobbant. Minden altatónál szebb ritmusra sikerült elaludnom.

Másnap azonban egyedül ébredtem – megint.

A kertből csaholást hallottam, így nem aggódtam, hogy Kris eltűnt volna. Mégis szerettem volna utánajárni, ezért magamra kaptam egy farmert, és a keresésére indultam. Nem tévedtem: ott játszott az egyre élénkebbé váló Bonbonnal a pázsiton, és mosolygott.

Mi? Többször kellett odanéznem, hogy teljesen jól láttam-e, de tényleg. Egy halvány mosoly vibrált az ajkain. Kissé őszintébb, mint előző nap. Remény lobbant bennem, hogy talán lassan majd minden olyan lehet, mint azelőtt volt, bár kételkedtem benne, hogy egyhamar elmúlna belőle az a lelki fájdalom, amit minden bizonnyal még most is érez. Szerettem volna elmulasztani, de nem sikerült. Magamban sem, nemhogy benne…

Közelebb mentem hozzájuk, mire a kutyus odaszaladt hozzám, és valamivel jobb kedvűen üdvözölt. Megsimogattam, majd tovább mentem Kristenhez, és a karjaimba zártam. Adtam egy puszit a halántékára, majd feltettem a leghülyébb kérdést, de persze csak utólag jöttem rá, hogy az.

- Jól vagy?

- Hogy lehetnék jól?! – csattant fel halkan. Még túl érzékeny volt a hangulatváltozásokat tekintve. Rögtön visszakozni kezdtem, mire ő is bocsánatot kért – pont ugyanezért. De legalább nem húzódott el tőlem.

És ezen a napon már valamivel nyugodtabbnak tűnt. Még másnap is, kivéve estefelé, amikor bezárkózott a hálóba, és megkért, hogy hagyjam egy kicsit egyedül. Nem akartam, mert féltem, hogy túlságosan visszazuhan abba a lelki nyomorba, amelyben a megérkezésem előtt volt, mégsem törtem rá az ajtót, mint pár nappal korábban a fürdőszobáét.

Erről eszembe jutott a mappa, amit Carrie hozott ugyanazon a napon. Még mindig a nappaliban volt, de valaki – nyilván Kristen, mert én nem – a kanapéról áttette a komódra. Mivel ő épp magányra vágyott, kihasználtam a pillanatot, hogy belepillantsak. A jogi szöveget nem értettem, de a lényeget igen: Carrie tényleg válni akar.

Szinte felhőtlenül boldog lettem, főleg, mikor az én értelmezésem szerint azt láttam, hogy nem követel tőlem semmit, kivéve a házat, amelyet a közös családunknak vettem. Mivel oda soha többé nem szándékoztam betenni a lábam, máris majdnem habozás nélkül aláírtam a papírt, de meggondoltam magam, és inkább felhívtam Bradet. Fél órán belül átjött, és ő is megnézte a dokumentumokat.

- Mázlid van, öregem – bólintott, mikor végigrágta magát rajtuk. – Tényleg csak azt a házat akarja. Nyugodtan aláírhatod. – Ezután rám pillantott, és kicsit halkabban folytatta. Tudta, hogy Kris a hálóban van. – Ő már tudja?

- Nem – feleltem.

- Lehet, hogy kicsit jobb kedvre derítené – mondta erre, bár elég bizonytalan hangon.

- Nem tudom. Most szerintem kisebb gondja is nagyobb ennél… Majd pár nap múlva, ha már jobban lesz, akkor elmondom neki.

Mivel másnap került sor a férje temetésére, most inkább minden szempontból nyugton akartam hagyni kedvesemet. A múltkori alkalom óta nem is szeretkeztünk, csak összebújtunk éjjelente. Illetve ő a karjaimba. Rémálmok nem kínozták, vagy csak jól titkolta. De nekem ez is több volt annál, amit néhány napja még remélni mertem.

Brad magával vitte a válási papírokat, mondván, hogy majd ő intézi a továbbiakat, foglalkozzak csak velünk. Az ajtóból még hátrafordult.

- Ja, és kaptál egy újabb ajánlatot egy filmre. Két hónap múlva kezdődne a forgatás. Majd átküldöm a forgatókönyvet meg a szerződést, amint én is megkaptam.

- Kösz – biccentettem, bár volt egy olyan érzésem, hogy ezt most vissza fogom utasítani.

Miután Brad elment, odaléptem a hálószoba ajtajához. Most vettem csak észre, hogy résnyire nyitva van. Ezek szerint Kristen hallhatta, miről beszélgettünk. Óvatosan belöktem az ajtót. Éppen öltözködött. Ugyanazt a ruhát húzta vissza, amelyben idehoztam. Ettől kissé lesápadtam.

- Hova készülsz? – kérdeztem félve.

- Haza – pillantott rám egy futó másodpercre. Én egyelőre nem jutottam szóhoz. Csak mikor végzett, és felém fordult, akkor tettem fel a következő kérdést:

- Miért?

(Kristen)

Úgy döntöttem, megpróbálom lezárni, ahogy Alex is kérte. A búcsúlevelében arra biztatott, hogy próbáljak meg élni, visszazökkenni a normális kerékvágásba. Ne hagyjam, hogy lelki ronccsá váljak, hisz a gyermekemnek is szüksége van rám. Emellett fogadjam vissza Robot, aki majd vigyáz mindkettőnkre.

Nos, az elmúlt pár nap alatt, amióta idehozott magával, valóban erről tett tanúbizonyságot. Vigyázott rám, nem követelt semmi olyat, amit nem akartam. Emellett csak akkor szeretkezett velem, amikor erre kértem, különben hozzám sem nyúlt. Rajta is éreztem a fájdalmat, és a bűntudatot valamiért, de azt is, hogy más tekintetben nem változott. Ahogy én sem.

Még mindig szerettem őt, de most még egyszer utoljára a férjemmel szerettem volna lenni. Ha csak az otthonunkban kísértő szellemével is… Mivel Alex a házunk eladásáról is rendelkezett, úgysem volt már helyem ott, de ezt a mai éjszakát még otthon szerettem volna tölteni. Utoljára kibőgni magam, hogy aztán a kérésének megfelelően összeszedjem magam és éljek, mert az élet nem áll meg, hanem bennem növekszik.

Sokat gondoltam a kicsire, aki nem az övé volt, ennek ellenére szerette, és egy időre segített neki reménykedni. Most én is rá hagyatkoztam. Csak miatta táplálkoztam és lélegeztem, bár ez igen nehezemre esett. Rob jelenléte szintén használt, valamint a nyugalma és a türelme, amely az én fájdalmamat is képes volt csillapítani.

Kivéve most. Mikor közöltem vele, hogy hazamegyek, elsápadt és idegesebb lett a vártnál. Én már magamévá tettem a lelki semmit, úgyhogy még az sem zaklatott fel, hogy abba a házba kell visszamennem. Nem feleltem Rob okokat firtató kérdésére, csupán annyit mondtam neki, hogy a temetés után jelentkezem. Nem vártam meg, amíg felajánlja, hogy hazavisz, hívtam egy taxit. Ezt követően zsebre raktam a mobilomat és elbúcsúztam Bonbontól.

Rob mindezt szótlanul nézte végig. Nem hagyhattam így itt. Odaléptem hozzá, a karjaiba bújtam. A teste megremegett, mikor szorosan magához ölelt.

- Vissza fogok jönni – ígértem felnézve rá.

- Félek, hogy nem – suttogta.

- De igen – feleltem. – Együtt leszünk. – A tarkójára csúsztattam a kezem és közelebb húztam, hogy meg tudjam csókolni.

A múltkor a szenvedély lágyabb, érzelmesebb módján tette, amire kértem, most azonban hevesen és vadul kapott az ajkaim után. A csókja elszédített, de érződött benne a kétségbeesése.

- Szeretlek – súgta utána. Ez a lelkemben lakó űrt kitölteni egyelőre nem tudta, hatékonyan foltozgatta annak megrepedezett falait.

- Én is szeretlek – viszonoztam a vallomását.

A taxis dudált egyet, így kibontakoztam a karjaiból és az ajtóhoz léptem. Onnan még visszanéztem egy percre. Rob ugyanúgy állt ott, ahogy hagytam. Nem fordult felém. Nekem viszont mennem kellett.

Hazaérve ezúttal Bonbon nélkül éltem át mindazt, ami akkor történt. Fájva, szaggatott sebekből vérezve lépegettem fel az emeletre. Most már pontosan tudtam, mit fogok találni odafent. Semmit.

Alex szobájába mentem először és az ágyára kuporodva hagytam, hogy az emlékek feltörjenek az elmémben. Láttam őt itt, láttam a mosolyt az arcán, a szemei kihunyt csillogását… Majd a könnyek elhomályosították a képet. Már csak egy kép maradt a szívemben, semmi több.

Egészen az éj közepéig idézgettem fel a szép közös emlékeinket. A végére már nem sírtam, nem ziháltam, csupán némán sajogtam tovább. Ezután feltápászkodtam a romjaimból és összeszedtem pár apróságot, amely az övé volt. Miután becsuktam magam mögött a szobája ajtaját, a sajátomba mentem.

A búcsúlevele a párnám alatt volt. Csak egyszer olvastam, mégis pontosan emlékeztem minden sorára. Most újra átfutottam, aztán megígértem neki, hogy a kérései szerint fogok cselekedni. A levelet elégettem. A borítékból kivettem a jegygyűrűjét és mivel még a hüvelykujjamra is nagy volt, a karkötőmre fűztem. Azt akartam, hogy egy kis rész belőle velem legyen, mindig lássam.

Miután lenyeltem az újabb könnyeimet, nekiálltam csomagolni. Reggel lett, mire elkészültem. A temetés tízkor kezdődött. Kilenc órára bepakoltam a bőröndjeimet a kocsimba, lezuhanyoztam, átöltöztem – Alex kérésére nem feketébe, hanem hófehérbe, mint az esküvőnkön, azzal a különbséggel, hogy most kosztümben voltam, nem pedig menyasszonyi ruhában. Még végigjártam a helyiségeket, ahol legtöbbször boldog voltam, majd bezártam magam után az ajtót és elindultam, hogy végső búcsút vegyek tőle.

Én a férjem összes utolsó kívánságát teljesítettem és önként, de a média a neki fizetett tetemes összegek ellenére is megjelent és vakuk százai villogtak felém, mikor kiszálltam az autóból. Ekkor valahonnan Bill bukkant fel, aki segített átjutnom a tömegen. A szertartás alatt is végig mellettem volt, utána pedig bocsánatot kért mindazért, amit elkövetett ellenünk.

Mivel az elmúlt órák okozta újjáéledt elkeseredésem miatt már nehezen bírtam visszatartani a fájdalmamat, gyorsan megköszöntem, mikor biztosított róla, hogy ha bármire szükségem van, szóljak neki, szívesen segít. Az árulása ellenére láttam, hogy őt is megviselte Alex halála. De a további, külvilág felé sugárzott, higgadtságomat mutató kényszerek helyett elmenekültem az újságírók felém záporozó kérdései elől, és a kocsimba zárkózva elindultam a jövőm felé.

Alighogy leparkoltam Rob háza előtt, Bonbon bent ugatni kezdett. A csomagjaimat egyelőre nem vittem magammal, így is a torkomban éreztem azt a gombócot, amit eddig nyelni voltam kénytelen. Kétfelé szakított a kín. Az egyik felem elbujdokolt volna a világ – és Rob – elől, a másik viszont újra visszavágyott a karjaiba, ahol legalább valamennyire képes voltam megnyugodni. Egy-egy kiadós sírás után persze.

Halkan léptem be az ajtón, őt kereste a tekintetem, de nem láttam meg rögtön. Csak miután beljebb mentem. A nappaliban, a kanapén ült, de nem nézett fel a jöttömre. Amikor melléértem, akkor riadt fel a gondolataiból. Végigmért, de nem vártam meg, hogy felálljon. A karjaiba bújtam. Fel sem fogta még tán, hogy ott vagyok, amikor kicsordultak az első cseppek a szemem sarkán.

Hallottam őt felsóhajtani, de a további neszeket elnyomta a saját zokogásom. Azt hittem, az éjszaka során már minden gyötrelmemet eltemettem, ahogy ma a férjemet is, de tévedtem. A remegésemet sem tudtam visszafogni, de Rob szerencsére szorosan ölelt, folyamatos, lágy és gyengéd cirógatással biztosítva engem arról, hogy mellettem van.

A jelenléte most is segített. Alig telt bele fél órába, mikor elkezdtek elfogyni a könnyeim. Tovább öleltem viszont a derekát, ő pedig a hátamat simogatta, néha biztató szavakkal toldva meg. Mikor összeszedtem magam, kibontakoztam a karjaiból, de ő nem eresztett túl messzire.

- Örülök, hogy visszajöttél – mondta halkan. A szemei tényleg örömet, és végtelen együttérzést sugalltak. Hálás voltam érte és neki, hogy meggondolta magát, és eljött hozzám a minap. Akármiért is ment el valójában – bár a gyűrűt említette, de úgy sejtettem, más okok is húzódhattak a háttérben –, az számított, hogy most itt van. Most nem bírtam volna ki máshogy.

- Ezt én is mondhatnám – céloztam itt éppen erre.

Rob halványan elmosolyodott, és tekintete a számra vándorolt. Még nem voltam képes újból úgy élvezni az életet és annak különféle testi részeit, mint korábban, de egy csókért mégis felé hajoltam. Olyan gyengédre sikeredett, hogy ismét kisurrant egy cseppnyi könny a szempilláimon, és megborzongtam. Kezdtem érezni.

Ennek ellenére határozottan toltam el magamtól, mert tovább menni még nem bírtam. Főleg nem most, nem ma. Alig temettem el a férjemet…

A fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzam, de előbb megkértem Robot, hozza be a kocsiból a bőröndjeimet. Azonnal elindult kifelé, Bonbonnal a nyomában. A mosolya – bár megpróbálta elfojtani – azt tükrözte, örül, hogy csomagostul jöttem vissza ma ide. Én is kezdtem lassacskán úgy érezni, hogy egy új korszak kezdődik. A temetéssel valami lezárult.

A kellemesen langyos víz felfrissített, utána csak egy trikót és egy bugyit kaptam magamra. Biztos voltam benne, hogy Rob mindaddig úgysem fog hozzám nyúlni, amíg én nem közeledem felé. Így is lett. Csak nyelt egyet, mikor meglátott, de gyorsan elfordult. Ekkor bántam meg, hogy ilyen szerelést vettem magamra. Nyilván nem könnyítem meg vele a dolgát, de még mertem, ugyanis nem látszott, csak alig észrevehetően a hasam leheletnyi gömbölyödése.

Nem ma akartam elmondani neki, de hamarosan. Ma még nem voltam rá képes. Ezt a napot még a gyásznak kívántam szentelni, hogy aztán Alex másik kívánságának megfelelően élvezni kezdjem az életet. Rob közelében ez egyre könnyebben ment. Lassan, lépésről lépésre, napról napra sikerült újra arra figyelnem, mi zajlik a környezetemben.

Megjelent egy cikk rólam a temetésen. Meglehetősen lehúztak, amiért fehérben jelentem meg, de egyáltalán nem érdekelt. Én tudtam az okát, és ez bőven elég volt. Mark is megkeresett, aki addig külföldön volt, nem is hallotta a hírt, de megkértem, ne vigye túlzásba a részvétnyilvánítást. Nem tette. Ehelyett közölte, hogy ideje lenne visszatérnem a filmiparba. Körülnéztem, és mivel Rob épp Bonbonnal szórakozott a kertben, beljebb léptem a házba, ahol nem hallhatta a telefonbeszélgetést, melyet éppen folytattam az ügynökömmel.

Elárultam neki, hogy babát várok, így egy jó ideig még nem valószínű, hogy forgatásra adom a fejem. Megdöbbent, de nem próbált meggyőzni. Abban már kevésbé hittem, hogy titokban is tartja a dolgot, de mivel ezt az estét – másfél héttel a temetés után – szántam arra, hogy a jövendőbeli apukának is örömet szerezzek vele, nem könyörögtem, hogy tartsa meg a titkom.

Rob is meglepődött, mikor azt látta, hogy a konyhában sürgők.

- Mit művelsz? – lépett közelebb. Érthető volt a döbbenete. Amióta vele laktam, nem nyúltam a tűzhelyhez. Ez is fájó emlékeket ébresztett, Alex ugyanis bármilyen étterminél jobban szerette a főztömet. Még mindig fájt, és nehéz volt rá gondolnom, de Robnak sikerült elérnie, hogy könnyebb legyen. A jelenléte is rengeteget segített ebben.

Felé fordulva mutattam meg, hogy „mit művelek”. Ő azonban szorosan a hátam mögött állt meg, és a vállam fölött kukucskált be a lábosba. A pulzusom rögtön szaporább lett. Nem értettem, hisz eddig is együtt aludtunk, csókolóztunk is néha, de most… komolyan megkívántam. Kicsit zavartan néztem fel rá emiatt. És ő is észrevette.

De úriember volt, ahogy az elmúlt napokban is, és inkább elhátrált, de a tekintetét nem vette le rólam. Lehunytam a szemeimet egy másodpercre, elátkoztam a hormonokat, aztán engedelmesen megadtam magam az ösztöneimnek. Rob után léptem, majd a mellkasára csúsztattam a tenyerem. Az izmai rögtön megfeszültek a tenyerem alatt.

- Mit művelsz? – nyögte megint, de most már határozottan nem ugyanarra értette, mint az imént.

- Szeretlek – suttogtam. Ezt nem mondtam ki, mióta visszajött Los Angelesbe, pedig egyre jobban éreztem megint. És nemcsak ezt. Hanem a vágyat is. Kevés, de bizonyos szempontból mégis hosszú idő telt el a temetés óta, a testem viszont lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba. Ő elment, de most már itt van nekem Rob és a kisbaba.

Alighogy kimondtam, felsóhajtott, a szemei összeszűkültek, és szomorúan pillantott végig rajtam. Nem értettem, mi a baja, azt hittem, erre várt már mióta… Ő napjában többször is elmondta ezt nekem.

- Mi a baj? – kérdeztem rá magam is elkomorodva.

- Semmi – mosolyodott el, még mindig szomorkásan, de kissé vidámabban is egyben. Aztán a derekamra csúsztatta a kezeit, és közelebb vont magához. A hasamnál éreztem, hogy a közelségem ugyanazt váltja ki belőle, amit minden éjjel titkolni igyekezett.

Eddig. Most mégis visszacsókolt, mikor a nyakát átkarolva lábujjhegyre álltam, hogy megízleljem őt megint. Eddig mindig visszafogottan csinálta, de most elszabadult nála valami, ahogy nálam is. Kisvártatva a pulton ültem, a combjaim között a csípőjével, és testünk szinte minden porcikája egymáshoz simult.

A felsőm valamikor lekerült rólam, ő pedig épp a melleimet csókolgatta végig. Én is észrevettem, hogy megnőttek, immár előtte is nyílt titok volt a főtitkomnak ez a része. De nem emelt ellene kifogást. Felnyögtem, mikor nyelve a mellbimbómon simított végig; sokkal érzékenyebbek voltak egy ideje.

Mivel a vacsorakészítésnek lőttek, még korábban figyelmeztettem, hogy zárja el a tűzhelyet, nehogy odaégjen valami. Utána kötöttünk ki itt, de most a fenekem alá nyúlt, magához szorított, és elindult velem a háló felé. Lábaim között éreztem erőtől és vágytól duzzadó gerjedelmét, egyelőre a nadrágja fogságában. De amint engem az ágyra fektetett, megszabadult tőle. Bizseregni kezdtem attól a tudattól, hogy hamarosan újra magamba fogadhatom.

Ő viszont még habozott. Fölém feküdt, már csak egy apró bugyi választott el tőle, és csókokkal hintette a nyakam. Aztán felemelte a fejét, és a szemembe nézett.

- Biztos, hogy akarod? – kérdezte gyöngéden. Tudtam, hogy megállna, ha arra kérném. Eszemben sem volt megakadályozni semmiben.

- Akarom – biztosítottam róla, majd a csípőmet megemelve hozzádörgölőztem. A lélegzete elakadt, halkan felnyögött, pár pillanattal később pedig darabokban hullott a bugyim az ágy mellé a padlóra.

A továbbiakban nem a szavaké volt a főszerep. Kizárólag a sóhajoké, érintéseké, öleléseké, csókoké, és nem utolsósorban a mámoré, mely egyazon pillanatban borította lángba a testünket egyesülésünk pillanatában. Az izgalom majd’ szétfeszítette a bensőmet.

Rob egyszerre volt szenvedélyes és szelíd, finom, óvatos mozdulatokkal tüzelt fel a végletekig, mikor már tényleg úgy éreztem, nem bírom tovább. Ekkor gyorsított csak mozgása ütemén, míg végül ernyedten kapaszkodtunk össze lassan szállva vissza a valóság talajára. Esetünkben ágyába. További csókok közepette simogattuk egymást bágyadtan, de bármikor készen a folytatásra. Előtte azonban volt még egy kis dolgom.

Szerelmem hatékonyan terelte a figyelmemet a közlendőmről azzal, hogy csókolgatni kezdte a testemet. A hasam közelében járt, mikor megremegtem, és kiszakadt belőlem egy nyögés. Ő azt hitte, valami rosszat csinált, mert azonnal az arcomra pillantott.

- Mi baj? – suttogta ijedten. Én csak megráztam a fejem, majd felhúztam őt magamhoz. – Jól vagy? – aggódott tovább.

- Jól, csak… – Fogalmam sincs, hogy mondjam el most neked, hogy apa leszel – fejeztem be gondolatban. Rá viszont a mondat elejével is a frászt hozhattam, mert rögtön rettegni kezdett.

- Túl heves voltam az előbb, igaz? Ne haragudj, vigyázni fogok, megígérem…

- Nem – szakítottam félbe. Végigsimítottam az arcán, majd a vállán át a kezéig, és a tenyerét a hasamra vontam. Ő még mindig a szemeimet fürkészte, észre sem vette talán, hogy mit tettem az előbb. De legalábbis nem fogta fel. – Szeretnék mondani valamit… azaz inkább… bemutatni valakit…

- Mi? – nyögte, már szinte zihált. Ekkor a hasamon nyugvó kezére pillantottam. Követte a tekintetem. A légzése abbamaradt, és elsápadt.

- Van ott bent valaki… akihez neked is közöd van – suttogtam. Az ujjai megremegtek a bőrömön, majd végigsimított rajta. Pislogott párat, hitetlenkedve kiszakadt belőle némi levegő, de még mindig nem reagált semmi konkrétat.

A nevén szólítottam, de mintha meg sem hallotta volna. Aztán lehunyta a szemét, és egy furcsa, számomra érthetetlen fájdalom suhant át az arcán. Talán mégsem most, nem így kellett volna elmondanom neki – gondoltam. Most már én sem éreztem magam a legjobban. Látszólag letaglózta a hír, engem pedig az, hogy még mindig nem tudtam, örül-e neki.

Aztán kinyitotta a szemeit, rám nézett… és nem lettem nyugodtabb, ahogy megláttam a tekintetét. Könnyek csillogtak benne…

...