...
85. fejezet
"Elhiszem, mit szemem láttat nékem, de
Lehetetlen, hogy véget érjen a szerelmem.
Fáj, de kétlem, hogy ennyi lett volna, kedvesem.
Kellemetlen az élet, hisz nehezítik az emlékek,
De majd tán, ha egyszer visszatérek,
Segítségünkre lesz minden, mit érzek."
(Rob)
Körülbelül egy óra hosszat fájtam Carrie tette miatt. Nem bírtam felfogni, hogy… megölte a gyerekemet. Bár sokszor hangoztattam, hogy nem érdekel, ő csak egy vétlen kis áldozat volt ebben a történetben. Tény, hogy az anyja meg elmebeteg, de ha el sikerült volna perelnem tőle, esélye lehetett volna egy normális életre, így azonban minden esélytől megfosztotta az a pióca.
Először megdöbbentem azon, amit mondott. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmire képes lehetett. De Carrie vigyorogva bizonygatta, hogy csakugyan igazat mond. Akkor ment elvetetni, amikor mi felvállaltuk Kristennel a kapcsolatunkat és ezzel keresztülhúztuk a számításait.
Amint megbizonyosodtam róla, hogy igazat mond – felhívtam az orvosát, akivel azóta beszéltem ugyan, de egy ideje már hazudott nekem, mert Carrie lefizette, hogy mondja azt, egészséges a növekvő gyermekem, most mégis megerősítette, hogy a hír igaz –, a "kedves feleségemet" egy cseppnyi finomkodás nélkül kihajítottam a házamból, de úgy, hogy a lába nem érte a földet.
Hiába sírt, könyörgött és fogadkozott, nem hatottak meg többé a problémái. Az sem, amikor megfenyegetett, hogy feljelent bántalmazásért: kinevettem. Közöltem vele, hogy nyugodtan jelentsen fel bármiért, de arra számítson, hogy nekem is van egy listám arról, amit ő tett: kezdve az abortusszal. Ezután nem szólt egy szót sem, csak beült a kocsijába, és engem átkozva elhajtott.
Azt sem bántam volna, ha egyenest egy fának megy neki. Lelkiismeret-furdalás nélkül néztem volna végig a halálát anélkül, hogy bármilyen segítséget nyújtottam vagy hívtam volna.
Miután bezárkóztam a házamba, lerogytam az erkélyen levő egyik székbe, és rágyújtottam. Tökéletesen üresnek éreztem magam. Meghalt egy pici emberkezdemény, akinek még felsírni sem volt lehetősége. Sem levegőt venni. Mosolyogni. Bár Kris előtt egyelőre inkább nem hoztam fel újra a témát, nekem nap, mint nap eszembe jutott. A történtek egyetlen pozitívumát az adta, hogy Carrie-től egy életre megszabadultam ezáltal. Na de milyen áron?
Most minden eddiginél jobban hiányzott Kristen. Szerettem volna, ha itt van, ha a jelenlétével segít nekem, hogy előbb túltegyem magam a fájdalmon, amelyet nem kevés csalódás fűszerezett. Az én gyermekem halt meg…
Nem bírtam tovább, felhívtam szerelmemet, hogy legalább a hangja által nyugalomra leljen háborgó lelkem. Nem vette fel, pedig sokáig hagytam kicsöngeni. Gyorsan az órámra pillantottam. Még negyvenöt percem volt vissza addig, míg elutazik a férjével. Most még inkább úgy éreztem, nem bírom ki egy hétig nélküle. Legalább egy pillanatra látnom kellett.
Kocsiba vágódtam, és tövig nyomtam a gázt, míg oda nem értem ahhoz a kis magánreptérhez, amit hozzám hasonlóan Alex és még néhány híresség használt. Az volt benne a legjobb, hogy úgy lehetett innen elutazni bárhová, hogy azt a sajtó ne neszelhesse meg. Csakhogy én most nem utazni akartam.
Öt percig jártam körbe az épületeket, mire megtaláltam, akit kerestem. A látványtól azonban földbe gyökerezett a lábam.
Kristen és a férje éppen szenvedélyesen csókolóztak – innen legalábbis semmi esetre sem tűnt baráti puszinak, amit műveltek. Az általam is imádott nő karjai Alex nyaka köré fonódtak, míg az a csípőjénél fogva húzta magához. A legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az apró villanás Kris ujján. Visszahúzta a gyűrűjét – hasított belém a felismerés.
Nem értettem, mi történik. Dermedten figyeltem őket és… nem értettem…
Még a korábbi sokk hatása alatt voltam, amit Carrie váltott ki belőlem, de ez... Ez egyenesen meggyilkolt. Remegve húzódtam takarásba, hogy ne vegyenek észre, vagy inkább nekem ne kelljen tovább nézni őket, bár már egyik sem számított igazán.
Úgy éreztem, átvertek. Nemcsak Carrie az aljasságával, hanem Kristen is. Hogyan képes erre, miután reggel még az én nevemet nyöszörögte, amikor elélvezett? Nem találtam rá választ, illetve csak egyet, de az túlságosan fájt: megjátszotta volna és valójában a férjét szereti? Voltak kétségeim, de a jelenlegi hangulatomban nem bírtam optimista lenni.
Eszembe jutott, milyen boldog volt, mikor eljött tőlem. Hát ezért… Alig várta, hogy helyettem annak a férfinek az ölelésébe simulhasson, aki mögött valójában mindig csak a második voltam. Hiába tudtam, hogy meg fog halni – bár pillanatnyilag már ebben is kételkedtem –, a most számított, nem a majd. Nincs helyem Kris életében – döbbentem rá. Amíg Alex képben van, addig nincs.
A helikopter hangja riasztott fel a gondolataimból. Megint odalestem. Éppen felszálltak. Aztán a nő, akit mindennél jobban szerettem, kirepült az életemből. A szíve valódi választottjával.
Mire feleszméltem, hogy semmi keresnivalóm nincs már itt, a gép eltűnt a szemem elől.
Lassan hajtottam haza. Még annál is rosszabbul éreztem magam, mint mikor Carrie testőrei nemrég elintéztek. Otthon sem lett jobb a helyzet; alighogy kinyitottam az ajtót, Bonbon szaladt elém boldogan. Megszakadt a szívem. Úgy éreztem, bele fogok halni, ha itt maradok.
Felhívtam Bradet és megkértem, szóljon Sethnek, hogy Londonba utazom.
- Ja, családlátogatás – reagálta le.
- Olyasmi – feleltem. Semmi kedvem nem volt elmondani neki, mik történtek velem a mai napon. Azt azonban tudta, hogy szerelmem ma ment a férjével. – Vigyáznál addig Kris kutyájára? Egy hét múlva visszajönnek, csak addig kéne.
Én nem vettem észre, de Brad kiszúrta, hogy elszóltam magam.
- Oké, nem gond, bírom a blökit, de… Te nem jössz vissza addigra? – Tulajdonképpen ezért alkalmaztam. Mindig is éles esze volt.
- Nem hiszem – feleltem röviden. És tényleg nem volt hülye:
- Megint összevesztetek? – sóhajtotta fáradtan.
- Nem – árultam el az igazat. – Csak unom már, hogy folyton második vagyok – mondtam ki a reptéri gondolatomat. Reméltem, hogy ezzel megelégszik, és nem kell tovább ragoznom. Ezúttal szerencsém lett.
- Ezt megértem. Mikor szeretnél indulni?
- Minél előbb.
Fél óra múlva Brad visszaszólt, hogy Seth csak délután ér rá, de azon a néhány órán már nem múlott semmi. Illetve mégis. A lelki nyugalmam. Nem bírtam tovább ebben a házban maradni, csak amíg becsomagoltam pár holmit, majd Bonbonnal együtt átmentem Bradhez, hogy ne legyek egyedül a gondolataimmal.
Ők régi ismerősként köszöntötték egymást, én meg a kanapéra rogytam. Ideiglenes vendéglátóm kérdezés nélkül nyomott a kezembe egy sört. Aztán leült velem szembe és várt. Eltartott egy kis ideig, mire rávettem magam, hogy a bizalmamba avassam, de amint ez megtörtént, beszélni kezdtem.
Elmondtam neki mindent: kezdve Carrievel, amivel rögtön káromkodássorozatot indítottam benne, majd megemlítettem Krist, Alexet… a gyűrűt…
Brad sokáig nem szólt semmit. Utána is csak hümmögött. Nem bántam. Az ötödik üveg után kifejezetten jólesett a csend.
- Nem lehet, hogy…? – törte meg aztán, de nem felezte be a mondatot. Volt egy megérzésem, hogyan akarta, de nem tartottam jó ötletnek.
- Nem – intettem le. – Lehet, hogy önző vagyok, de… Csak magamnak akarom végre, érted? Nem akarom, hogy éjszakánként legyen velem. Azt akarom, hogy napközben is, és mindig! De ez nem lehetséges, amíg… – Tudta, mit akarok mondani.
- Akkor most feladod…?
- Ez nem feladás, Brad – tiltakoztam. – Csak kiszállok egy időre.
- Oké, akkor most kiszállsz, és majd a férje valamikori temetésén váratlanul megjelensz?
- Talán. Még nem tudom. – Valóban fogalmam sem volt. De abban biztos voltam, hogy ezt így nem bírom tovább.
Estére már Londonban voltam, de még nem a családomhoz mentem. Kivettem egy szobát az egyik hotelben – persze rejtőzködnöm kellett, hogy ne rohanjanak meg az európai rajongók, de sikerült nagyjából eltitkolnom a kilétemet.
Másnap felkerestem a szüleimet, amint olyan állapotba hoztam magam, hogy el tudjam velük hitetni, minden rendben, és csak egy szimpla nyaraláson vagyok, de a nővéreimet nem sikerült átvernem.
Pont, mint ahogyan a múltkor, egy héttel a megérkezésem után most is bezártak a régi szobámba – magukkal együtt – és faggatni kezdtek.
- Hagyjatok békén, oké? – kértem szépen.
- Lefogadom, hogy megint az a csaj van a dologban – mondta erre Vic Lizzynek. Mintha itt sem lennék. Nem érdekelt, miről csevegnek, de mikor megemlítették Carrie-t, betelt a pohár.
- Azért nem hoztam soha haza, mert valójában nem a feleségem – vágtam hozzájuk a szavakat. – Csak egy rohadt kis ribanc, aki megkeserítette és tönkretette az életem!
- Oké, nyugi, öcsi, nem szóltam semmit – sértődött meg Liz, majd kiviharzott a szobából.
Döbbenten néztem utána. Aztán Vicre.
- Csak pont tegnap ribancozta le a pasija – legyintett ő, majd tanácstalanul pillantott rám. – És az a másik nő, aki…?
- Hagyjuk – komorultam el. Semmi kedvem nem volt vele Kristenről beszélgetni. Így is állandóan rá gondoltam.
Főleg ezen a napon – tudtam, hogy ma térnek vissza Alexszel Los Angelesbe. Reménykedtem benne, hogy keresni fog, bár… Azt szerettem volna, ha mégsem. A mobilomat sem hoztam magammal, úgy véltem, a legjobb, ha sikerül a számára olyan szinten eltűnnöm a képből, hogy ha már úgyis minden vágya széppé tenni a férje utolsó heteit, hónapjait, akkor ne álljak ennek az útjába.
Ennek ellenére alig vártam, hogy megtudjak róla valamit Bradtől. Aki este hívott fel – ígéretéhez híven.
- Visszavittem neki a kutyát.
- És beszéltél vele? – faggattam izgatottan.
- Amint megérkeztek, a házadba ment, ott vártam rá. Meg volt lepődve.
- Ennyi? – kérdeztem hidegen. Méghogy meglepődve...
- Megmondtam neki, hogy nem vagy otthon, mire megkérdezte, mikor érkezel.
- És?
- Őszintén bevallottam neki, hogy fogalmam sincs.
- Arról nem kérdezett, hova tűntem?
- De. Nem árultam el neki, ne aggódj – tette hozzá gyorsan. Örültem, bár kételkedtem benne, hogy Kristen ne itt keresne majd először. Éppen ezért tovább kellett állnom.
A napokban már kibéreltem egy lakást nem messze a szüleim házától, hogy azért a közelükben is legyek, meg ne is. Arra kértem őket, hogy ha bárki keresne, akkor ne tudják, hol vagyok. Megígérték.
- És hogy van? – tettem fel még egy utolsó kérdést Bradnek, de elszámítottam a dolgot: elkezdte ugyanis részletezni.
- Nos, nagyon boldog volt, szinte madarat lehetett volna vele fogatni, mikor megérkezett a házadba, aztán csalódott lett, mivel én nyitottam ajtót, de a kutyusnak megörült, utána értetlenkedve kérdezte meg, merre vagy, és döbbent lett, mikor azt mondtam, elutaztál, majd dühöngött egy kicsit, mert nem árultam el neki, hova, de végül szomorúan ment haza. Alexhez.
- Kösz – nyögtem. Nem esett jól, amit hallottam. Boldogan érkezett meg hozzám? Ennyire jól sikerült volna az egyhetes kiruccanásuk? – Volt rajta gyűrű? – jutott eszembe, amit még a reptéren láttam.
- Őőő… nem figyeltem, de azt hiszem nem. Feltűnt volna, mikor a kutyát simogatta.
- Kösz, Brad. – Picit jobban éreztem volna magam, ha sosem húzta volna vissza az ujjára. De megtette és ez egyértelműen azt jelentette, hogy… Gondolni sem akartam rá, hogy mit.
- Még mindig nem akarsz inkább visszajönni, és tisztázni vele ezt-azt? – tette fel Brad hatalmasat sóhajtva azt a kérdést, amelyre határozott válaszom volt:
- Nem. Addig nincs értelme, amíg ugyanaz lenne, mint azelőtt volt…
- Oké – sóhajtott, majd megígérte, hogy fedezni fog, ha bárki érdeklődne utánam, kiváltképp, ha Kristen.
Még ezen a napon elbúcsúztam a családomtól, és átköltöztem abba a lakásba, ahova száműztem magam. Napokig nem moccantam ki, csakis a legszükségesebb elintéznivalók miatt – úgy, mint élelmiszervásárlás, bár jobbára sörön és cigin vegetáltam.
A régi barátaim, akiket soha nem érdekelt az utóbbi években szerzett hírnevem, valahogy mégis megneszelték, hogy itt vagyok, biztos valamelyik nővérem árulta el nekik, mert váratlanul betoppantak. Legalább nem kellett egyedül innom. Mivel a borotválkozásra sem fordítottam túl sok figyelmet az utóbbi napokban, nyugodtan, épp csak egy kapucni alá rejtőzve indultam el velük „bulizni”. Csak amíg ők jól szórakoztak, én egyetlen személyre tudtam gondolni: Kristenre.
Vajon mi lehet vele? Biztosan végleg visszament a férjéhez – keseredtem el. Szívem szerint az első gépre felültem volna, hogy azonnal induljak, de féltem, hülyét csinálnék magamból. Vagyis ő csinálna még nagyobb hülyét belőlem, hisz hazudott. A hátam mögött kibékültek Alexszel, erről tanúskodott az a csók is, melyet a saját szememmel láttam. Én meg hagytam, hogy a bolondját járassa velem…
Meguntam a nyilvánosságot, még ha egy eldugott csehóról is volt szó, inkább hazamentem. Vagyis abba a lakásba, amit az utóbbi időben az otthonomnak lehetett nevezni. Ahol a napjaimat tengettem. Várva a… Már nem is tudtam pontosan, mire. Arra, hogy Alex meghaljon végre? Ez túl morbid volt. De mégis az igazság egy részét képezte. Valóban erre vártam.
Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam. És ha a feltételezésem igaz, miszerint Kristennel újra együtt vannak, akkor nekem továbbra sem lesz ott semmi keresnivalóm. A nő, aki miatt a szívem még egyáltalán dobbanni képes, nyilván gyászolni fog. És kizárt, hogy megértené, miért tűntem el.
Ennek ellenére minden nap felhívtam Bradet, hogy mit tud róluk. Persze a szokásos válasza az volt, hogy a jelek szerint jól vannak. Az egyetlen különös, amit észrevett, hogy nemcsak Alex klinikájára járkálnak, hanem egy másik kórházba is, de azt nem tudta kideríteni, hogy ott mit keresnek. Én nem tulajdonítottam neki jelentőséget, azt viszont szerettem volna tudni, hogy nem szoktatta-e rá vajon megint Alex Krist valami vacakra. Brad szerint nem. Ugyanis egyszer beszélt vele.
- Hogyhogy beszéltél vele? És ezt miért csak most mondod? – veszekedtem vele rögtön.
- Nyugi! Csak két szó volt, véletlenül futottunk össze, és felőled érdeklődött. De nem úgy festett, mint aki be van állva…
- Mit mondtál neki? – kérdeztem elszoruló torokkal.
- Azt, hogy köszönöd, jól vagy.
- Bazd meg, Brad! – gurultam hirtelen méregbe, magam sem tudtam, miért…
- Most mi van? Mit kellett volna mondanom? – Ezt én sem tudtam. És igaza volt, mi mást mondhatott volna? Semmit.
- Oké, bocs. És kösz… – Ezután kifejtette, mennyire hülyeség az, amit teszek. Mert ha Kristen szeret – és kétségkívül szeret, ha egyszer igenis érdekli, hogy vagyok –, akkor nem kéne játszanom tovább a megbántottat, hanem vissza kéne mennem, hogy legalább közöljem vele, miért léptem le, és megnyugtassam, hogy mellette leszek, ha Alex már nem.
Erre azonban nem voltam képes. Még mindig előttem volt az a kép kettejükről a reptéren. És a gyűrű. Amelyet talán már nem visel, de akkor is… Minek húzta vissza egyáltalán? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések tömkelege keringett az agyamban. De a válaszokat nem leltem egyikre sem.
Valamelyik este – úgy három héttel lehetett a Los Angelesből való fejvesztett távozásom után – megcsörrent a telefonom. Szokás szerint otthon ettem magam azon, hogy mennyire hiányzik a nő, aki értelmet ad az életemnek még így is, hogy nem vagyunk együtt, ezért kissé kábán nyúltam utána. Nem a sör miatt, amit fogyasztottam, hanem egyre kevésbé láttam már értelmét mindennek.
A csörgés abbamaradt, mielőtt felvettem volna. Brad volt. Töprengtem pár másodpercig, hogy visszahívjam-e, de végül nem tettem. Ő viszont küldött egy sms-t.
Alex beszélni akar veled, megadtam neki a számodat. Bocs.
Ennyi állt benne. Alig kaptam levegőt. Miről akar velem beszélni? – kérdeztem magamtól hitetlenkedve. Hisz megkaptam Krist, és akármi is történt köztünk, ő vitte el a fődíjat. Mert Kristen őt választotta, és nem engem – oké, tény, hogy én menekültem el, de csak mert már nem bírtam tovább.
Most meg beszélni akar velem…
Nem telt sok időbe, míg lehetőséget kaptam megtudni, mit akar, ugyanis fél órán belül ismét megcsörrent a mobilom. Majdnem leejtettem. Most már én is beszélni akartam vele, de főleg arra voltam kíváncsi, ő mit szeretne… Talán Kristennel történt valami? De nem, arról Brad is szólt volna…
Akkor viszont…?
Lassan a fülemhez emeltem a telefont és beleszóltam.
- Ideje lenne egy kicsit elbeszélgetnünk egy-két dologról – mondta halkan Kris férje. – Ő most nem tudja, hogy felhívtalak, de… róla van szó.
Nem tetszett, cseppet sem tetszett a hanghordozása. Ezek szerint mégiscsak jól sejtettem: Kristennel történt valami…
Összeszorult a szívem a gondolatra, de a tettetett nyugalmam töretlen volt, míg arra vártam, hogy Alex belekezdjen...
...
