86. fejezet

...

86. fejezet

"A remény élénken él bennem. Kérlek, várj meg, kedvesem!

Utunk kis időre szakad csak szét, de érzelem táplálja a létezését.

Neked mégis elég a távolságból, s a fájó, kissé önző magányból...

Így kínjaink megsokszorozódnak, együtt pedig szebb lenne a holnap.
Mondd, mi késztetett erre? Merre hajtott a szíved üteme?

Hogy hívhatnám újra életre, amit lelkünk diktált fékvesztve?

Könnyben lebegve vágyom érintésed, holott tudom, messze a lényed.

Hiányzol. Testem fájdalomba süpped, és csak egy valakiért eped: érted."

(Kristen)

Vidáman lépkedtem az autómhoz, majd amilyen gyorsan csak tudtam, hazamentem. Alexnek kapásból feltűnt a jókedvem, így rögtön közöltem is vele, mit határoztam el az utóbbi napok során.

- Ha megjöttünk, elmondom neki.

- A babát? – villant a tekintete a pocakomra. Bólintottam.

- Igen.

- Végre – ölelt magához őszinte örömmel a hangjában. – Sosem hittem volna, hogy megjön az eszed – puszilt arcon mosolyogva. Szinte elpirultam a „dicsérettől”. – De nekem is lesz egy meglepetésem ma a számodra.

- Már az is annak számít, hogy hova megyünk. Még mindig nem árultad el – néztem rá megrovóan, de az örömömet most semmi nem bírta elrontani. Kivéve az, hogy Rob nem lehet velem az elkövetkező egy hétben. De telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot, és utána… Már el sem kell tűnnöm – maximum a sajtó elől. De ő tudni fog a gyermekünkről. Carrie pedig majd eldönti, képes-e megbirkózni a helyzettel vagy sem, ez cseppet sem érdekelt.

Felszaladtam a szobámba lezuhanyozni, átöltözni és bedobálni egy-két cuccot a bőröndbe. De csak tanácstalan ácsorgás lett a vége a gardróbban, mivel fogalmam sem volt, milyen holmikat pakoljak be. Átléptem Alex szobájába, aki épp néhány pulcsit hajigált a sajátjába. Közelebb léptem az ágyhoz, ahol a nyitott bőröndje hevert, és kiemeltem belőle az odavetett darabokat.

- Ezek szerint fázni fogunk? – érdeklődtem, miközben összehajtogattam a pulcsikat, hogy jobban elférjenek. Férjem máig nem szokott le a trehány csomagolásról, jobbára így csináltuk: együtt. Ő dobálta, én hajtogattam. 

- Hogyan? – kukkantott ki a saját gardróbjából. Félmeztelen volt. Megdöbbentem a teste nyilvánvaló elváltozásain, és el is felejtettem, mit kérdeztem. – Ne foglalkozz ezzel – legyintett, mikor meglátta, hogyan mérem végig. – Igen, meleg ruhákat pakolj – felelt aztán a korábbi kérdésemre.

Kissé sokkosan tértem vissza a szobámba. Ott az ágyra ültem, és igyekeztem megemészteni a látottakat. Helyenként foltos volt a bőre, mintha rosszul barnult volna le, és a fizikuma sem volt már a régi. Könnyek szöktek a szemembe. Megérezhette, hogy nem vagyok teljesen rendben, mert pár másodperccel később belépett a szobámba.

- Kris – szólított halkan. Majd leguggolt elém, és megfogta a kezem. Időközben magára vett egy pólót, így nem láthattam már azt, amit örök életemre megjegyeztem. A könnyeim viszont eleredtek. Egy újabb tény nem hagyta elfelednem, mi is a jövő. – Ma, és a következő egy hétben nem ér sírni – suttogta, miközben a karjaiba vett, és az ágyon mellém ülve nyugtatóan ringatni kezdett.

- Nem sírok – szipogtam, és tényleg megpróbáltam abbahagyni, de kinevetett.

- Persze, hogy nem. Erős és bátor csaj vagy. És… túl fogod élni. Mindketten túlélitek – simította a tenyerét a hasamra.

- De te nem – néztem a szemeibe elkeseredetten.

Alex felsóhajtott, majd megcirógatta az arcom, és adott egy futó csókot a számra.

- Én nem. – Olyan higgadtan mondta ezt, mintha azt közölte volna: kint süt a nap. Elképedtem, és nem először azon, hogy ilyen szinten képes beletörődni a sorsába. Az utóbbi időben küzdött ugyan, de mégsem tehetett már semmit. Ő volt az erős, nem én.

Nem feleltem, inkább összeszedtem magam, de pár percig még élveztem az ölelését. Úgysem lesz már sokáig részem benne…

Néhány perccel később megszólalt a mobilja, így elengedtük egymást, én visszatértem a gardróbba, ő pedig átment a szobájába megnézni, ki keresi.

- Egy óra múlva kész lesz a pilóta, és indulhatunk – kiabálta át hozzám aztán. Tehát durván fél óránk van indulás előtt – számoltam gyorsan. Ennyi idő, míg kiérünk a magánreptérre, ahonnan általában utazni szoktunk.

Nem késtünk el, sőt, volt még időnk meginni egy kávét is. Illetve csak ő ivott, én teáztam.

- Mi az úti cél? – faggattam sokadjára, míg a helikopter felé tartottunk. Hihetetlen módon végre megkegyelmezett nekem.

- A Winnipeg-tó. – Elakadt a szavam. Észre sem vettem, hogy közben elengedte a kezem, és a kabátjába túrt valamiért.

- Kanada? – hüledeztem. Nagyon régen jártunk már ott, még a házasságunk előtt. Többnyire síelni, de volt már, hogy nyáron utaztunk oda, elmenekülni kicsit a hírnév elől.

- Az bizony – felelte, majd jött a következő meglepetés. egy apró dobozkát helyezett az egyik kezembe.

- Ez micsoda? – kérdeztem, de közben már óvatosan bontogatni kezdtem a csomagolást. Még mindig a korábbi infók hatása alatt voltam, így először fel sem fogtam, hogy egy csodaszép gyűrű-fülbevaló szettet rejt a kis ékszeres doboz.

- Ez a nagyanyámé volt – árulta el, mikor látta, hogy csodálkozva nézegetem a gyönyörű aranykollekciót. A gyűrű hasonlított arra, amivel eljegyzett, de már rég nem hordtam. Egészen pontosan a válásunk óta. – Szeretném, ha elfogadnád. – Nem volt számomra kétséges, hogy így fogok cselekedni.

- De… – Nem értettem, mire föl ez az egész.

- Boldog születésnapot! – mosolygott rám Alex, mire még nagyobb szemeket meresztettem. Aztán utánaszámoltam. Tegnap volt a szülinapom – jöttem rá. Csak Rob karjaiban tökéletesen sikerült róla megfeledkeznem, hogy milyen nap – sokszor még arról is, éppen hány óra – van. És nyilván neki is más dolgok jártak a fejében – egy éve ugyanis éppen filmet forgattam valahol, amikor egy kazalnyi, sőt, virágboltnyi vörös rózsát küldött a hotelbe, ahol épp elszállásoltak bennünket a film kapcsán. Tegnap saját magával ajándékozott meg – döntöttem el, és nem problémáztam rajta tovább, hogy hozzám hasonlóan ő is elfelejtette.

Kábán az ujjamra húztam a gyűrűt, kíváncsi voltam, hogy jó-e a méret. Tökéletesen passzolt. Magam sem tudtam, miért a gyűrűsujjamra húztam, ahol korábban a jegygyűrűmet viseltem, de mivel ez most nem az volt, szabadon dönthettem, hol kívánom hordani. Persze majd csak különleges alkalmakkor, nem állandóan. Hisz ez egy csodás emlék lesz majd… a férjemről. Aki a családom is volt egyben.

- Köszönöm – sírtam el magam majdnem megint a meghatottságtól, aztán átöleltem Alex nyakát, és közelebb húztam magamhoz. Szakítás vagy válás ide vagy oda, hálás voltam a figyelmességéért, és nem bírtam ezt máshogy kifejezni pillanatnyilag, mint úgy, hogy megcsókoljam. Egy év, vagy lehet, hogy egy hónap múlva már úgysem tehetem…

Többnyire elhúzódott ilyenkor, de most nem. Régi ismerősként köszöntöttem a biztonság érzését, mely átjárt a csókunk közben. Közel sem volt összehasonlítható azzal, amit Rob tudott nyújtani, de semmiképp nem volt borzalmas. Ő is átölelt, de nem maradhattunk így tovább, mert a pilóta hangja félbeszakította pillanatnyi elgyengülésünket.

Beszálltunk a helikopterbe, ahol tovább csodáltam a gyönyörű ajándékot. Alex segítségével a fülbevalót is felvettem, de közösen megállapítottuk, bármilyen szép is, az nem az én stílusom. A gyűrűt viszont, úgy döntöttem, nem veszem le a nyaralásunk alatt. Hadd szerezzek egy kis örömet vele neki. Utána pedig, ha ismét itthon leszünk, jól elrakom, és életem végéig vigyázni fogok rá. Ha már Alexre nem vigyázhatok majd többé…

Nem hagytam, hogy a gondok elrontsák ezt a napot, amely kifejezetten boldognak ígérkezett. Egy dolgot leszámítva. Robról nem tudtam – és persze nem is akartam – megfeledkezni. Este hívni is próbáltam, miután elfoglaltuk a szállásunkat – Alex egy kis faházikót bérelt, de természetesen úriember módjára külön hálóba költözött, azonban volt egy olyan érzésem, hogy bár csupán kizárólag alvás szempontjából, de úgyis egy ágyat fogunk használni, ahogy Miamiban is –, de szerelmem mobilja ki volt kapcsolva.

Töprengve gondolkodtam el, vajon mi történhetett, mert rossz előérzet kúszott a gyomromba. Alex zavarta meg az egyre növekvő kellemetlen érzéseimet, amikor bekopogott, hogy mehetünk vacsorázni. A telefonomat is magammal vittem, és írtam egy sms-t kedvesemnek, hogy amint tud, hívjon vissza, de még órákkal később sem volt elérhető. Választ sem írt.

- Biztos csak… valami dolga akart. Vagy nem vette észre, hogy lemerült – próbált nyugtatgatni Alex, miközben visszafelé sétáltunk a közel nulla fokban a házikó felé.

- Persze – feleltem halkan, de nem lettem nyugodtabb.

Ahogy a megérkezésünkkor sejtettem, Alexszel nem használtuk el mindkét hálót: éppúgy, mint a múltkor, egy ágyba heveredtünk le aludni. Úgy simultam hozzá, hogy tudtam, erre már csak ezen a héten lesz lehetőségem. Ő is átölelt, de semmi más nem történt. A gondolataimba voltam mélyedve, melyek természetesen Rob körül forogtak, és csak csendben élveztük egymás jelenlétét. Gyengéden álomba cirógatott. Majd éreztem még egy puszit az ajkaimon, és aztán elszenderedtem.

A másnap sem volt könnyebb, az aggodalmaim tovább fokozódtak, amikor Robról még mindig nem tudtam semmit. Ami még bosszantóbb volt, hogy Brad meg nem volt hajlandó felvenni a telefont. Pedig biztosra vettem, hogy ő tudja, mi történt. Alex megpróbált segíteni, felajánlotta, hogy odaküld valakit, nézzen utána, mi lehet az oka annak, hogy így eltűnt, de köszönettel elhárítottam. Egy kirándulást terveztünk a tóhoz, úgyhogy a nap hátralevő részében igyekeztem nem foglalkozni az estére megsokszorozódó félelmeimmel, és valóban boldoggá tenni Alex számára ezt a hetet. Végtére is, azért jöttünk ide.

Este ismét vacsorázni mentünk, de mivel az időjárás rosszabbra fordult, és minden eljegesedett, nem kockáztattunk egy combnyaktörést, úgyhogy az itt-tartózkodásunkra bérelt autóba ültünk séta helyett. Alex lassan, de biztosan vezetett, az elmondása szerint vigyázni akart ránk.

Az étteremhez érve azonban még a parkolóban elkapta egy csúnya köhögő roham. Aggódva hajoltam oda hozzá, és döbbenten vettem észre, hogy a zsebkendő, melyet a szája elé rakott, apró vércseppekkel lett tarkítva. Megpróbálta ugyan elrejteni, de mikor ez nem sikerült, azt mondta, csak az egyik gyógyszerének a mellékhatása. Közöltem vele, hogy ne nézzen hülyének, pedig annak éreztem magam.

Valamint tehetetlennek, nem tudtam ugyanis segíteni rajta. Kicsivel később jobban lett, úgyhogy az eredeti terveinkhez híven elfogyasztottuk a vacsorát. Ő csak turkált benne, de engem addig piszkált, míg az elém rakott ételmennyiségnek legalább a kétharmadát el nem pusztítottam.

- Muszáj, hogy jó erőben maradj – indokolta. Persze én is tudtam, hogy van bennem valaki, akiről már most gondoskodnom kell, ezért nem ellenkeztem, de az állapota a szemem láttára romlott napról napra.

Nemcsak azt nem tudtam, én meddig bírom még, de azt sem, hogy ő. Hazaérve a zuhany hangjának segítségével igyekeztem palástolni a sírásomat, de ő mégis meghallotta és bejött hozzám. Nem törődött vele, hogy csupa víz lesz, ruhástul lépett be mellém és ölelt magához. Még azt is türelmesen megvárta, hogy elfogyjanak a könnyeim, csak azután vitt ki onnan, egyenesen a hálóba, ahol szárazra törölgetett, majd miután ledobálta a saját elázott ruháit, ő is megtörölközött és mellém feküdt. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam, és Alex is spórolt a köztünk levő centikkel.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy végigsimít a testemen. Visszafojtottam a lélegzetem. Nem akartam lefeküdni vele, de tudtam, hogy nem fogok nemet mondani, ha azt akarja, de csakis azért, hogy örömet szerezzek neki.

Amikor megcsókolt, megborzongtam. Nem azért, mert jó vagy rossz volt: a tudattól borzadtam el, hogy képes lennék megcsalni Robot. A gyenge mentséget csupán az adta, hogy nem akárkivel tenném, hanem a volt férjemmel, akit mindmáig szerettem és nem mellesleg alig van neki hátra az életből. Ennek ellenére mégsem volt könnyű így döntenem. Sőt!

A nyaka köré fontam a karjaimat, és hevesebben csókolhattam vissza az általa vártnál, mert egy másodpercre megdermedt, de utána hasonló szenvedéllyel viszonozta. Lelkileg igyekeztem ráhangolni magam a továbbiakra, váratlanul azonban mindennek vége szakadt.

Alex a hátam mögé nyúlva magunkra rántotta a takarót, majd a mellkasára húzott, és megpuszilta a homlokom.

- Ez jólesett, de ne csald meg velem a gyermeked apját – súgta halkan. Meglepett a hangjában bujkáló vidámság. Hitetlenkedve felnevettem.

- Arra miért nem figyelmeztettél fél éve, hogy téged se csaljalak meg? – érdeklődtem valóban kíváncsian. Aztán eszembe jutott, hogy nyilván fogalma sem volt róla, hogy ezt fogom tenni. Ahogy nekem sem. Ennek ellenére egyetlen pillanatát sem bántam annak a csodálatos éjszakának New Orleansban. De Alex még többévnyi ismeretség után is képes volt nekem meglepetést okozni.

- Mert azt akartam, hogy megtedd – sóhajtott halkan. A mellkasára támaszkodva emelkedtem fel, hogy rendesen a szemeibe tudjak nézni. Higgadtan viszonozta zaklatott pillantásomat.

- Nem bírom elhinni, hogy már akkor… erre készültél – hitetlenkedtem. Nem voltam képes kimondani azt a szót.

- Biztos akartam lenni benne, hogy ő lesz a megfelelő – felelte.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy még válogattál is a szerinted hozzám illő férfiak között? – Alex továbbra sem idegeskedett azon, hogy ez normális dolog-e. Én megtettem helyette is.

- Nem volt rá szükség – tiltakozott. – Rögtön éreztem, hogy Rob lesz neked az igazi. Nekem úgy tűnt, első pillantásra beléd szeretett. És ő olyannak látszott, mint aki tud majd vigyázni rád.

- Megerőszakolt – emlékeztettem, bár ezt ő is tudta. Túl jól.

- Előfordul, hogy a dolgok kicsúsznak a kezünk közül. – Sejtettem, hogy a saját életének a balul elkövetett lépéseire gondol, de ez nem volt elég alapos ok arra, hogy tovább már ne kételkedjem abban, helyes-e, amit tett. Mégsem vitáztam, ehelyett visszahajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a szívverését. Ő azonban még nem fejezte be. – Azzal, hogy később elrabolt tőlem, mert drogokkal tömtelek, szintén azt bizonyította be, mennyire fontos vagy neki. Bár bevallom, először meg akartam leckéztetni egy kicsit, hogy rájöjjön, mekkora kincset veszített el. – Mintha mesét hallgattam volna, olyan valószerűtlen dolgokat mondott Alex. – A jelek szerint sikerült eléggé kiakasztanom a neked adott gyógyszerekkel.

- Nem bírom felfogni, hogy végig te irányítottad ezt az egészet – motyogtam. Nem tudtam eldönteni, csalódott, vagy hálás legyek ezért. Hisz végeredményben jól sült el minden – illetve majdnem minden, mert Carrie elég rendesen belerondított, valamint a férjem hamarosan bekövetkező halála sem volt a kívánságlistán.

- Nem én irányítottam. Csak a kezdő lökésekben segítettem, ha valami gond adódott. Nem mindig tisztességes módszerekkel – tette hozzá halkan.

- A feleségét nem tudnád valahogy kiiktatni? – kérdeztem, aztán rádöbbentem, milyen rossz lehet neki így is, hogy együtt vagyok Robbal, és az ő gyerekét várom, pofátlanság volna arra kérnem, hogy valahogyan oldja meg annak a férfinak az életét, akivel valaha megcsaltam őt. – Felejtsd el! – tettem hozzá gyorsan, amint ezt végiggondoltam.

Alex nem is válaszolt, de adott még egy puszit a homlokomra, majd elsuttogta, mit érez irántam, hozzátéve, hogy ennek ellenére egy cseppet sem bánja vagy bántja, amiért mással találtam meg a boldogságot, amit ő nem tudott biztosítani nekem életfogytig. A könnyeim ismét kicsurranni készültek, de lenyeltem őket.

Amint férjem elaludt, kibontakoztam a karjaiból, és a nappaliba mentem, hogy még egyszer megpróbáljam felhívni szerelmemet. Megint nem felelt a mobilja. Most már nemcsak aggódtam, mérges is voltam rá egy kissé.

Ez másnapra fokozódott. Mire letelt viszont az egy hét, amelyet egyébként kellemesen töltöttünk el Alexszel, elmúlt minden haragom, és már csak egyet akartam: látni őt.

A reptérről egyenesen hozzá vitettem magam egy taxin, de legnagyobb megdöbbenésemre Brad nyitott ajtót. Bonbon egy pillanatra elterelte ugyan a figyelmemet, mert szinte nem fért a bőrébe örömében, hogy újra lát, de aztán kifaggattam Bradet – már amennyire hagyta –, és megtudtam, hogy Rob elutazott. Arra már nem kaptam pontos választ, mikor szándékozik visszajönni, sőt, semmi egyebet nem közölt velem a menedzsere. Most inkább tűnt a barátjának, aki fedezi valamiért, de fogalmam sem volt róla, miért. Pláne előttem…?

Egész hazáig töprengtem, hova mehetett és miért? És miért nem szólt nekem? Legalább egy üzenetet hagyhatott volna… Otthon Alex csodálkozva fogadott. Elmeséltem neki mindent. Ő fogalmazta meg azt, amit én nem mertem:

- Lehet, hogy sok volt neki az, hogy eljöttél velem egy hétre? – kérdezte halkan. A könnyeim, melyek napok óta bennem rekedtek, most kitörtek. Napok múlva sem lett jobb. És hetek múlva sem.

Gépiesen végeztem a dolgom, vagyis semmit, csak Alexszel és Bonbonnal foglalkoztam, meg a születendő gyermekemmel. Úgy festett a jelen állás szerint, hogy az apukája nem fogja egyhamar megtudni a létezését. Alex persze nekiállt kutatni utána, de mindhiába. A családjánál sem volt, sőt, azt mondták neki Londonban, hogy senki nem látta arra hónapok óta.

Egyre nehezebben teltek a napok. Fogalmam sem volt, miért történik mindez. Az sem jelentett megkönnyebbülést, hogy velem együtt Carrie-t is elhagyta, mert már rég túl voltam azon, hogy a házassága miatt fájjon a fejem. Csak ő kellett. Mindegy lett volna, hogyan, csak lett volna mellettem. De nem volt.

Egyedül Alex és a pocakomban lakó baba segített át az életen. Többször tört rám a sírás, mint annak előtte, de szerencsére többet is aludtam, legalább sikerült kikapcsolnom. Férjem mindig elkísért a nőgyógyászhoz, ahogy én őt az orvosához. Vele kapcsolatban rettentő gyorsan fogyott az idő. Túl gyorsan. Féltem, hogy akármikor bekövetkezhet az, amitől a legjobban tartok, és magamra hagy. Most nem akartam elveszíteni. Így, hogy teljesen egyedül lennék utána, mert Rob – akárhova is bújt el előlem –, minden bizonnyal nem jönne vissza akkor sem, ha valahogy meghallaná a hírt.

Egyik nap Bonbonnal mentem sétálni egy közeli parkba. Szerencsére nem voltak sokan, így néhány bokor mögött leültem egy padra, és a madarakat kergető kutyust figyeltem. Jól esett egy kicsit egyedül lenni, bár nehezebb is volt így túlélni a történéseket. Sokáig el is maradtam, már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor hazaindultunk a pöttömmel.

A kapun belépve viszont olyasmit tett, amit addig soha. Hangosan morogni és csaholni kezdett, miközben a ház felé rohant. Én valamivel lassabban követtem. Nem láttam semmi szokatlant, ami ezt kiválthatta volna belőle. Idegen autó sem parkolt a ház előtt, hogy esetleg egy neki nem tetsző látogatónk volna. Semmiképpen nem volt barátságosnak nevezhető a viselkedése.

Alighogy beengedtem az ajtón, meg is változott rögtön: elkezdett szűkölni, és az emelet felé szaladt. Ide is lassan követtem. Sőt, a lépcső közepén meg is torpantam.

Nagy volt a csend. Szinte ijesztően nagy. A torkom összeszorult, és könnyek kezdtek csorogni az arcomon, miközben a korlátba kapaszkodva lépdeltem felfelé.

Mire odaértem Alex szobája elé, már alig láttam, és szinte sípolt a tüdőm a félelemtől.

Centiről centire tártam egyre szélesebbre az ajtót, amely előtt Bonbon megtorpant. Szívem szerint azonnal sarkon fordultam volna, mert féltem attól, mit találok a szobában, de vettem egy mély levegőt, és határozottan beléptem…

...