89. fejezet

..

89. fejezet

"Fájdalmad engem is leterít, érzem. Veled sír miatta a szívem.

Szeretném megkönnyíthetni a kínodat, megidézni beléd a nyugalmat.

Valami elmúlt, lezárult, vége. Ennek így volt itt az ideje.

Túl hamar jött, és nem tiszta okok miatt; én is vétkeztem.

Ám újra segíteni akar az irántad érzett töretlen szerelmem."

"A bánat. Az az átok gyűrt maga alá, de olyannyira,

Hogy szívem kék ege elsötétült fellegekkel lett borítva.

Megszakadt. A kín kókadttá tépte. Istenem... Hogy tehette?

Kitartásom utolsó cseppje loccsan bennem halkan, lélegzik. Él.

Számít rám. Ő a jövő, az egyetlen tartós, elérni kívánt cél."

(Rob)

Én ugyan másnapra jósoltam, hogy Kris talán elfogadja a segítségem és a jelenlétem, ehhez képest még nem pirkadt, amikor meghallottam valami neszt a hálószoba irányából. Egyből felültem a kanapén – részemről szó sem lehetett alvásról, a bűntudatom nem hagyott nyugodni –, és odapillantottam amerről a hang jött. Nem hallucináltam. Kris állt az ajtóban, és engem nézett.

- Rob… – Nem kellett többet mondania. Hallottam a hangján, hogy mi kínozza. Nyilván az emlékek.

Azonnal felugrottam, és odasiettem hozzá. Közvetlenül előtte viszont megtorpantam. Nem tudtam eldönteni, mit is vár tőlem pontosan. Hagytam, hogy ő tegye meg a következő lépést.

Megborzongtam, mikor hozzám ért. Az ujjai alig észlelhetően kúsztak fel a mellkasomon a nyakam felé. Ekkor mertem csak átölelni. Az egész teste remegett a visszafojtott sírástól, mely ebben a pillanatban szakadt ki belőle. Néhány perc múlva felemeltem és visszavittem az ágyba. Észre sem vette, csak mikor én is vele együtt lefeküdtem. Még mindig átölelt, és én sem terveztem máris elengedni őt. Krist, úgy tűnt, nem zavarja a dolog, mert tovább itatta az egereket a mellkasomon.

- Ne haragudj – szipogta egy kis idő múlva.

- Nincs miért haragudnom – súgtam, és tényleg így is volt. Az, hogy sír, teljesen természetes gyászreakció volt a részéről. Akkor aggódtam volna jobban, ha nem hatja meg mindaz, ami történt. Persze így is féltettem őt, mert a jelek szerint nemcsak szimplán megviselte a tragédia, hanem a lelkének sem hagyott nyugtot. Az enyémnek sem, de ezt másodlagosnak tekintettem.

- Nem a te hibád – próbáltam halkan nyugtatgatni. Kris erre megint jobban sírt. Inkább befejeztem a valójában még el sem kezdett szónoklatot, nem akartam azzal tetézni a fájdalmát, hogy most valljam be neki, végeredményben részem volt Alex halálában. Utált volna érte. Ahogy én is magamat. Most azonban nem erre volt szüksége.

Szerettem volna elfeledtetni a nyilvánvaló borzalmakat, de nem ment könnyen. Megcsókolni még csak gondolatban sem mertem, nemhogy a valóságban… És ő sem törekedett ilyesmire. Egyszerűen elaludt helyette a karjaimban. Megint. Volt egy tippem, hogy azóta nem alhatott már, mióta megtalálta a férjét. Nem csodálkoztam tehát azon, mennyire kimerült.

Az éjszaka lassan telt, de minden másodpercét élveztem, hisz azt a nőt ölelhettem magamhoz, akiért a szívem dobogott. Valamikor mégis elszenderedhettem, mert már világos nappal volt, amikor felriadtam. És ő nem volt mellettem.

Egyből a keresésére indultam, féltem, hogy mégis hazament, annak ellenére, hogy azt mondta, itt marad a temetésig. Arra nem akartam gondolni egyelőre, hogy utána mi lesz, mégis reméltem, hogy akkor sem akar majd visszamenni abba a házba.

A lakásban viszont nem volt sehol. Hevesen dobogó szívvel mentem az erkélyre, hátha ott meglelem, de nem volt szerencsém. Aztán meghallottam Bonbont ugatni a kert végében. Még sosem jártam arra, de most kiléptem, és arra felé indultam, ahonnan a kutya hanga jött.

Megdöbbentett a látvány, ami elém tárult az egyik sövényfal mögül. Egy kis kerti tó volt ott, alig szobányi méretű, és ennek a partján üldögélt Kristen. Egy botot dobált unottan a körülötte viháncoló kis jószágnak, aki boldogan szaladt utána, és jó kutya módjára vissza is vitte neki.

Egy pár percig figyeltem még őt, mielőtt odamentem volna hozzá. Sosem bírtam megfogalmazni pontosan a magányt, de most elég volt ránéznem ahhoz, hogy értsem a szó igazi jelentését. Összeszorult a szívem ettől, pedig nem akartam, hogy még egyszer valaha magányos legyen. Vele szerettem volna maradni, de fogalmam sem volt, mennyi ideig láthatom még. A jelen helyzetet figyelembe véve nem sokáig.

Elfojtottam egy sóhajt, és optimizmussal tömve az agyamat, lassan közelebb lépdeltem hozzájuk. Bonbon egyből kiszúrt, és farkcsóválva jött elém. Kristen viszont felém sem pillantott, csak megmerevedett ültében. Nem messze tőle álltam meg, és elbámultam a tavacska felé.

- Erről eddig nem is tudtam – vallottam be szégyenkezve. Jobbára nem a kertre voltam kíváncsi, amikor itt tartózkodtam, hanem Krisre, aki többnyire velem volt.

- Néhány éve építtettük – mondta halkan pár perc elteltével. A hanga még mindig élettelen volt volt. Aztán hirtelen témát váltott. – Nem azért nem akarom, hogy elgyere a temetésre, mert nem szeretném. – Már ennyitől is megdöbbentem, de még nem fejezte be. – Nem akarom, hogy azzal legyenek tele a címlapok, hogy… – Nem kellett végigmondania a mondatot, sejtettem, mire gondol: nem szeretné, hogy szárnyra kelljen a pletyka, amiért velem jelenne ott meg.

- Rendben – feleltem most is, éppúgy, mint előző este. Tökéletesen megértettem. Senkinek nem hiányozna, ha most még emiatt is zaklatni kezdenék őt az újságírók. Azon is csodálkoztam, hogy még eddig nem vertek tábort a házuk előtt. De erre is megkaptam a magyarázatot.

- Alex tett egy nyilatkozatot az egyik újságnak. Azaz elküldte nekik. A napokban közölték le. Én csak részleteket tudtam, amíg meg nem láttam. Mindent bevallott benne a betegségéről… és annak okáról. Így nincs több titok és találgatás. Emellett fizetett egy keveset is pár embernek, hogy engem békén hagyjanak.

Elképesztett, hogy még erre is gondolt – hogy Krist ne érje semmiféle atrocitás, miután ő már nincs. Egyre biztosabb voltam abban, amit eddig is tudtam: a férje tényleg szerette őt. Ezért is hagyta itt így. Mert azt gondolta, majd én vele leszek. És megvigasztalom. Hozzá hasonlóan ezt szerettem volna, de halvány elképzeléseim sem voltak, hogyan kéne csinálnom. Kristen totálisan elfásultnak tűnt.

- Ennék valamit – szólalt meg hirtelen, és ma először a szemembe nézett. Belevesztem a tekintetébe, de aztán kényszerítettem magam, hogy felfogjam, mit is mondott.

- Persze, gyere – nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem. Legalább fél percig nézte a kezem, csak azután fogta meg. A bőre jéghideg volt, mégis csodálatos érzések jártak át, amikor az ujjait a tenyerembe csúsztatta.

Kézen fogva mentünk vissza a házig, természetesen Bonbon kíséretében. Ő lefeküdt az ajtóban, én pedig az étkezőbe vezettem Kristent, majd miután leült, a hűtőhöz léptem, és elsoroltam neki, mi minden szerepel az étlapon.

Nem válaszolt, amikor ezzel végeztem, ezért rápillantottam. Kissé meghökkenten bámult rám, és mintha egy mosolynak sem igazán nevezhető apró szellő suhant volna át az arcán.

- Mindet szeretem – suttogta.

- Tudom. Azért rendeltem ezeket – feleltem. – Melyikből kérsz?

- Lasagne-t.

- Máris. – Amíg felmelegítettem magunknak két adagot, azt figyeltem, ahogy beletúr a táskájába, majd kiveszi belőle a gyógyszert, amit én tettem oda neki. Hálás pillantást vetett felém, majd bevette a vitamint, amit már hetek óta szedett.

- Még mindig szükséged van arra? – böktem a dobozka felé. Újra elbizonytalanodtam, hogy vajon mit tartalmazhat, de mivel Kris teljesen „józannak” tűnt, nem állt szándékomban elszedni tőle.

- Még egy pár hónapig igen – motyogta, majd elfordult, sőt, ki is ment a konyhából. Egy perccel később hallottam csapódni a fürdőszoba ajtaját.

Ez nehezebb volt, mint gondoltam. Az odáig oké, hogy elhoztam a házukból, hogy ne ott kelljen szenvednie, de ez a távolságtartása az őrületbe kergetett lassan. Mégsem tehettem semmit. El kellett viselnem. Inkább így, hogy a közelemben tudhatom közben, mint sehogy.

Az étel elkészült, de Kristen még nem volt sehol. Utána mentem – főleg, hogy azt tudjam, jól van-e –, de mielőtt bekopoghattam volna, nyílt az ajtó. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, majd félreálltam, hogy ki tudjon jönni mellettem, ő azonban nem moccant.

- Minden rendben? – kérdeztem tőle halkan.

- Tudnál adni majd valami ruhát? – nézett félénken a szemeimbe. – Azt hiszem, ezúttal sem csomagoltál nekem semmit… – Most is azt a halvány mosolyt láttam átsuhanni az arcán, mint korábban a konyhában. És azt is tudtam, mire céloz. Amikor a Bermudákra raboltam el, akkor sem vesződtem a ruháival.

- Persze – bólintottam.

- Később lezuhanyoznék…

- Oké. De előbb egyél egy keveset. – Ismét megfogtam a kezét, és a nappaliba vezettem. Itt terítettem meg, míg rá és az ételre vártam.

Egymás mellett ültünk a kanapén, és épp elkezdtünk falatozni, amikor csengettek. Meglepődtem, mert Brad szólt volna, mielőtt idejön, más meg nem tudta, hogy újra a városban vagyok.

- Nem nézed meg, ki az? – kérdezte Kris alig hallhatóan. Nem nagyon volt kedvem, mert csak egy valakire tudtam gondolni, akinek sajnos valahogy mindig a fülébe jutott rólam minden.

Carrie.

Nem is tévedtem.

- Mi a fenét akarsz már megint? – förmedtem rá, amikor az ajtót kitárva tényleg ő állt előttem. Aztán mégis visszább vettem a hangomból, mert nem akartam, hogy Kris bármit is meghalljon az újabb vitánkból. Egyelőre az elvesztett gyermekemről sem bírtam neki beszélni.

Kiléptem inkább a házból, hogy odakint értessem meg a feleségemmel, amit a jelek szerint még mindig képtelen volt felfogni, azaz hogy egyszer s mindenkorra kerüljön el engem ezentúl, ha kedves az élete, de mielőtt ezt – csakis Kristen miatt – megpróbálhattam volna civilizált formába önteni, Carrie felemelt egy mappát, melyet a kezében szorongatott.

- Ezt alá kéne írnod… – mondta tétován. Egy pillanatra kizökkentett a viselkedése. Sosem láttam még ilyen félénknek. Talán épp ez intett óvatosságra. Csapdát sejtettem a háttérben.

- Felejtsd el! – pillantottam újra rá a mappa után, és készültem vissza a házba, amíg még képes vagyok fékezni az indulataimat.

- Várj! – fogta meg ekkor a karomat. Aztán én is az övét, és a falhoz szorítottam. Nem érdekelt, hogy esetleg megüti magát, mert tudtam, hogy ha akarja, saját magában is képes kárt tenni, hogy aztán rám fogja, én bántalmaztam. Akkor viszont már miért ne élvezhetném ki magam?

Feljajdult, de nem nekem fájt, nem sajnáltam.

- A válási papírok vannak benne – nyögte. Azonnal eleresztettem, és kikaptam a mappát a kezéből. Igazat beszélt. El sem hittem, hogy ilyen szerencse ér!

Akármi is késztette erre Carrie-t, muszáj kihasználnom az alkalmat – gondoltam, és már nyúltam is a tollért, ami a mappába volt beletűzve. Aztán megállt a kezem a mozdulat közben.

- Mi a trükk? – kérdeztem tőle. A csuklóját dörzsölgette, amit nyilván túl erősen szorítottam meg az imént, de nem igazán hatódtam meg emiatt.

- Nincs trükk – rázta meg a fejét. – Megváltoztam, Rob… Sajnálom, ami történt…

Hitetlenkedve felmorrantam. Eszem ágában sem volt ezt végighallgatni.

- Átnézetem valakivel, mielőtt aláírom – közöltem vele a döntésemet, aztán szó nélkül visszamentem a házba. A bejárati ajtó csapódása biztos nem hagyott a számára kétséget afelől, hogy nem kívánatos vendég itt.

Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt a nappaliba léptem volna, ahol Kristent hagytam, de aztán csalódottan vettem észre, hogy már nincs ott. A mappát egyszerűen a kanapéra hajítottam, és a keresésére indultam… ma már nem először...

(Kristen)

Még mindig nem éreztem magamban elég életet – egyetlen apró, növekvőtől eltekintve – ahhoz, hogy biztos lehessek benne, valaha elmúlik ez, amit éppen érzek. Nem akartam sem érezni, sem gondolkodni, sem emlékezni. Ezerszer jutott eszembe, percenként ráadásul, hogy Alex hogyan segített rajtam, miután Rob megerőszakolt. Minden vágyam az volt, hogy ismét felejteni tudjak, aztán egyszer felébredjek, mintha ez az egész csak egy rémálom volna.

Álom. Aludni sem mertem – nem is tudtam – azóta. Kivéve múlt éjjel. Most, miután Rob „megetetett” egy kis lasagnéval, elég hamar elálmosodtam. Egyedül a baba miatt figyeltem oda az evésre, de ez is maximum napi egyre korlátozódott az utóbbi napokban. Mivel ő kiment a váratlan vendégéhez – nem voltak kétségeim, hogy a felesége az, és biztos a közös gyerekükkel kapcsolatban beszélnek meg valami –, bekaptam még két-három falatot, de több már nem ment le a torkomon.

Elhatároztam, hogy lezuhanyzom, amíg ők csevegnek, aztán… megpróbálok tovább élni. A fürdőbe zárkózva levettem a ruháimat, majd beálltam a fülkébe, és folyatni kezdtem magamra a langyos vizet. A szemeimet alig mertem lehunyni, bár éberen sem bírtam még mindig kiverni a fejemből az öt nappal ezelőtt történteket. Otthon sem volt nehezebb, mint itt, így nem értettem, miért kellett Ronak megint „elrabolnia”. De mivel megígértem neki, hogy a temetésig maradok, nem volt más választásom.

Most valahogy egyáltalán nem számított, hogy mi történt vele, merre járt, és egyáltalán: miért ment el. Csak az nyugtatott meg egy kissé, hogy újra itt van. És bár azt mondta szeret, ezt nehezen hittem el neki. Akkor nem hagyott volna el már jóval azelőtt, hogy mi megjöttünk Kanadából. Ismét a férjem jutott eszembe, és a könnyek önkéntelenül kezdtek el csorogni az arcomon.

Hagyott egy búcsúlevelet, de elég zaklatottan fogalmazta meg benne, mi az oka annak, hogy így cselekedett. Azt is előre jósolta benne, hogy nem leszek egyedül, nem kell aggódnom a bennem növekvő csöppség sorsa miatt, és csak pár napot bírjak ki, utána az apukája eljön hozzám, és gondoskodni fog rólunk. Az utolsó soraiban bocsánatot kért tőlem, és megígérte, hogy minden rendbe jön. Én nem így éreztem. Hiába voltam szerelmes Robba, ő volt mindenem. A férjem, a barátom, a társam… a családom. És nincs többé.

Lerogytam a zuhanyfülke aljába, és átadtam magam a fájdalomnak. Vissza akartam forgatni az időt, hogy előbb hazaérjek, vagy el se induljak aznap Bonbonnal otthonról, és vagy időben észrevegyem, mit tervez, vagy megakadályozzam, esetleg segíthessek neki. De nem rendelkeztem olyan hatalommal, hogy ezt megtehessem. Fájnom kellett.

A szívem az utóbbi napok során nem először tört szét szilánkosra, de még mindig vérzett. És egyre jobban. Megint nem kaptam levegőt, úgy éreztem, menten megfulladok, a könnyeimtől még a fülke ajtaját sem láttam. Persze segített ebben a pára is, amely lassan tejre színezte azt, de a saját bánatcseppjeim voltak hatékonyabbak.

Aztán hirtelen egy robajt hallottam. Majd Rob húzta el a fülke falát, engem felnyalábolt a földről, és bár ő még fel volt öltözve, belépett mellém. Rögtön bevillant erről egy emlék. Csak akkor miatta sírtam, és Alex jött be hozzám ugyanígy.

Még hangosabban és kínzóbban tört fel belőlem a sírás, szinte már el is felejtettem, milyen a lelki nyugalom. Rob magához szorított, és halkan próbált nyugtatgatni, de persze meg sem hallottam, amit suttog. Ahhoz túl hangosan ordította a bensőm, hogy vége…

Aztán hirtelen arra eszméltem, hogy már nem zubog a bőrömre a víz, és vízszintes helyzetben vagyok. Fáztam, megborzongtam, mire Rob rám terítette a takarót. Vizes már nem voltam, biztosan megtörölt – gondoltam. Mert én arra sem lettem volna képes. Egy pár pillanattal később pedig befeküdt mellém. Nem volt rajta ruha, mindene elázott, így épp annyira anyaszült meztelen volt, mint amennyire én magam. Most mégsem hozott ez a tény olyan lázas izgalomba, mint általában.

Hagytam, hogy átöleljen, magához szorítson. A mellkasára hajtott fejjel sírtam tovább, egészen addig, amikor már nem fájt annyira. Illetve fájt, de végre megint kaptam normálisan levegőt. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül. Bonbon imádnivaló kis jószág volt, mégsem tudta ugyanazt biztosítani, amit egy másik ember. Esetemben éppen az, aki elhagyott. Éppen úgy, ahogy a másik férfi is, akit szerettem… Visszanyeltem az újból feltörni készülő könnyeimet, és felemeltem a fejem.

- Köszönöm – súgtam Rob aggódó szemeibe nézve. Ő nem felelt, csak kisimította a hajamat az arcomból, és egy puszit lehelt a homlokomra. Lehunytam a szemeimet, és visszahelyezkedtem a mellkasára. Jólesett érezni a teste melegét, a bőre illatát, a közelségét, az ölelését… De nem voltam biztos benne, hogy valaha még ugyanazt érezhetem iránta, mint régen. Bár most itt van, rendes velem, meg minden, de a mi kapcsolatunk is változott. És nem a pozitív irányba. Fogalmam sem volt róla, tudok-e még valaha szeretni.

Elhessegettem a még több borút hozó gondolataimat, és inkább még jobban hozzábújtam. Továbbra is fáztam, de a karjaiban lassan felmelegedtem. Ez a háborgó idegeimnek is jót tett, így rövidesen ismét elaludtam. Az utolsó épkézláb gondolatom – számomra is meglepően – az volt, hogy mennyire biztonságban érzem magam.

Utána jött a sötétség. És vele együtt a borzalmak. Nem akartam újra átélni, újra megpillantani ott Alexet az ágyában, sem az esküvői képünket a kezében, sem az injekciós tűt, semmit… De a képek jöttek megállíthatatlanul. A saját sikoltásaimra ébredtem – pont ilyenek szakadtak ki belőlem, amikor azon az estén beléptem a szobájába.

Minden ízemben reszkettem, amikor kinyitottam a szemeimet, és felültem. Beletelt pár percbe, mire felfogtam, hol vagyok, és Rob hangja is lassan beszivárgott a tudatomba. Valamint az, hogy félig még mindig engem ölel.

- Minden rendben – suttogta halkan, egészen közel a fülemhez. De semmi nem volt rendben. Egy őrült pillanatig azt fontolgattam, megkérdezem tőle, hogy lehetne szerinte minden rendben, de letettem róla. Tudtam, azzal nem segítenék sem magamon, sem a megváltoztathatatlan helyzeten, ha veszekedni kezdek vele.

Amint egy kissé alábbhagyott a remegésem, újra a karjaiba bújtam. Vele legalább el tudtam aludni, csak sajnos a lidércek így is megkínoztak álmomban. Ő még mindig motyogta a nyugtató szavakat. Örültem a hangjának. Tényleg elárasztott tőlük valamiféle kába lecsillapodás. Lassan ránéztem. Annyit sem alhatott, mint amennyit én, legalábbis amióta itt vagyok nála. Ennek ellenére eléggé ébernek tűnt. Mindenféle tekintetben.

Túlságosan összesimult a testünk ahhoz, hogy ne tűnjön fel, milyen hatással van rá az, hogy pucéran fekszünk itt szorosan egymást ölelve. Sajnos nem éreztem azt a fajta régi vágyat, amelyet eddig kelteni bírt bennem, ellenben a borzongást – a vágy kezdetét – igen, mint már megannyiszor, és át is futott az agyamon egy lehetséges megoldás a pillanatnyi elmebajomra.

Kissé feljebb húzódtam, majd egyik lábamat a csípőjén átvetve a testére feküdtem.

- Mit művelsz? – kérdezte lélegzetvisszafojtva. Nem kellett rá felelnem, a nyakára és a mellkasára elhelyezett csókjaim megadták helyettem a választ. Az első nyögése akkor dobogtatta meg újra halott szívemet, mikor ujjaimat kőkemény férfiassága köré kulcsoltam. – Kris, hagyd ezt abba – kapta el mégis a csuklómat, és el is húzta magáról.

- Kérlek – nyögtem a feltámadó kétségbeeséstől. Muszáj segítenie! – Feledtesd el velem – könyörögtem neki halkan. – Csak egy kis időre… – Az egyik keze tovább tartotta a csuklómat, a másik viszont gyengéden végigsimított a combomon, egyre fölfelé haladva, míg el nem érte a fenekemet, majd a derekamat.

- Nem akarom, hogy… megbánd – sóhajtotta. Láthatóan és érezhetően is nehezére esett visszafognia magát. Továbbra is a hasamnál meredezett gerjedelme. Szinte alig moccantam, mégis sikerült pár centivel előrébb csúsznom rajta. Mintha csak két darab kirakót illesztenénk egymásba, olyan könnyedén siklott belém anélkül, hogy valamelyikünk keze rásegített volna erre. Megsimogattam a mellkasát, majd fölé hajoltam.

Rob felnyögött, amint teljesen ráhúztam magam, nekem pedig a lélegzetem akadt el. A testem már sokkal korábban izgalomba jött a jelenlegi helyzetünktől – épp emiatt volt olyan könnyű magamba fogadnom –, a lelkem csak most csatlakozott hozzá. A szívem még halványan vérzett, de olyan bágyadt és fülledten izgalmas érzések cikáztak át a bőrömön, amelyeket eddig csak ő tudott kiváltani belőlem.

A szám az övét kereste, és mikor ráleltem, forró csókkal forrtunk eggyé, éppúgy, mint lentebb a testünk. Kicsit feljebb emelkedtem, hogy aztán ismét tövig eltüntessem magamban, de már csupán egy újabb nyögést hallottam az irányából, majd megragadta a csípőmet, és egy halk cuppanás kíséretében lehúzott magáról. Csókunkat megszakítva hanyatt döntött a lepedőn, még a kezeimet is lefogta, hogy ne tudjam érinteni.

- Kris… – zihálta. Nem értettem, miért állt meg.

- Kérlek – néztem a szemeibe ismét. Még a félhomályba burkolt szobában is ki tudtam venni, hogy neki sincs gondja a vágyódással. Akartam a mámort, a káprázatot, amely majd segít elfelejtenem a sok rosszat – ahogy korábban is a karjaiban.

Tulajdonképpen nem terveztem a jövőt, így nem is akartam tőle semmit. Nem akartam vele újrakezdeni, vagy bármit folytatni, ami lehet, hogy már elmúlt, de abban bíztam, hogy – ha csak kis időre, alkalmilag is – kicsukhatom a külvilágot, és beleveszhetek vele egy másik, belsőbe, ahol csak mi létezünk.

Rob szemmel láthatóan vívódott magában, hogy mit tegyen, végül döntött…

...