91. fejezet

..

91. fejezet

"Elmondtam. Mázsától szabadult meg a szívem.

Megértetted a szavam. Megkönnyebbült a lelkem.

Terheink immár nem vetnek a jövőnkre árnyékot,

Közösen, kéz a kézben várhatjuk a boldogságot."

(Rob)

Borzasztó rossz volt, mikor Kristen a temetés előtti estén elment. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Sokáig moccanni sem bírtam. Úgy éreztem, nem fog visszajönni. Már nem számoltam, hányadjára veszítettem el megint. Épp ezért hittem először csak káprázatnak, amikor megjelent mellettem. Épp azon gondolkodtam, mikor raboljam el újra.

Fehérséget láttam a szemem sarkából – ez sem stimmelt. Miért menne valaki fehérben egy temetésre? Tévedtem. A magányos éjszaka során tucatnyi alkalommal láttam átsuhanni a szobán, de minden jelenséget csupán az ilyesmire vágyódó fantáziám generált. Ezúttal mégis ő volt, teljes valójában. A karjaimba bújva zokogta ki magát. más azonban nem történt. Szándékosan hagytam, hogy eméssze a történteket, nem akartam rámászni és esetleg ezzel rontani a saját esélyeimen. De ez egyre nehezebben ment.

A temetés előtti együttlétünk alkalmával újra átélhettük a csodát, de azt követően is inkább visszafogtam a vágyaimat, nem szerettem volna ugyanis, hogyha Kris azt gondolja, csak arra kell nekem. Persze ez hülyeség volt, de mégis így gondoltam. Időt akartam neki hagyni. Nem kis veszteség érte. Nekem is halt már meg rokonom, nem ilyen közeli, de az is megviselt. Voltak róla fogalmaim, ő mit érezhet.

Rossz is volt mindez, mert nem esett jól, hogy így kell látnom, de a támaszaként így is mellette álltam, a karjaimba zártam, amikor rájött a sírás, megcsókoltam, ha közeledett, örültem, mikor rám mosolygott, de ennyi. A vágyaim háttérbe szorultak a gyásza mellett. Egészen a mai napig.

Ott a konyhában úgy nézett rám, ahogy régen. És ki is zökkentett ezzel egy pillanatra. De még időben elhátráltam. Ő azonban utánam jött, és félreérthetetlenül bizsergetően érintett meg. Nemcsak a testemet, hanem a szívemet is. Mely hevesebben kezdett dobogni az érintése, a csókja alatt.

Az ágyban megpróbáltam számára a legtökéletesebbé tenni, minden saját ösztönömet a háttérbe szorítva úgy ölelni, hogy neki legyen elsősorban és maradéktalanul jó, a végén viszont elveszettem a fejem. És azt hittem utána, hogy azért nyög fel, mert esetleg fájdalmat okoztam neki a hevességemmel, esetleg megbánta…

De amit végül közölt… Alig kaptam levegőt. Be akart mutatni valakit. Majd a hasára helyezte a tenyeremet. Ekkor már sejtettem valamit, csak nem értette elsőre. Aztán hozzátette, hogy lakik ott bent valaki, akihez közöm van.

Egyből felfogtam a szavak értelmét, csak még nem értettem őket. Hogy… gyermeket vár? Épp most veszítettem el azt nemrég, akivel Carrie volt terhes, erre kiderül, hogy ő is? A gondolat első fele még most is fájdalmat okozott, hisz egy vétlen kis élet oltódott ki a ribanc döntése által, de ez…

Olyan örömáradat söpört rajtam végig, hogy a könnyeim is kicsordultak. Nem akartam eltitkolni Kris elől, hisz ő okozta. Ránéztem, a világegyetem összes szerelme a szívemet facsargatta iránta.

- Mióta tudod? – kérdeztem halkan. Ekkor viszont kerülte a pillantásomat. Egyből gyanakodni kezdtem. – Tudtad már, mielőtt elmentem… mielőtt ti elmentetek arra az egy hétre – mondtam inkább, mint kérdeztem. Aprót bólintott, és bűntudatosan újra a szemembe nézett. Még visszább mentem egy kicsit az időben. – És amikor elvettem Carrie-t? – Újabb bólintás.

A kezem ökölbe szorult, de az örömöm még most is töretlen volt, csak rezgett. Megint a hasára pillantottam. Aztán végig az egész testén. Most, hogy tudtam, máris nem voltak olyan nehezen észlelhetőek a jelek. Bár a férje halála előtt és azóta is vékonyabb volt már, mint korábban, a mellei teltebbek – és ahogy az imént is észrevehettem szex közben, érzékenyebbek – lettek, a csípője szintúgy, valamint a hasa alján egy egészen enyhe, szinte láthatatlan gömbölydedség volt érzékelhető.

- Mennyi idős? – suttogtam. Kris megmondta. Utánaszámoltam.

Aztán lehunytam a szemem, és reszketve magamhoz öleltem őt. Szorosan bújt hozzám. Egyszerre gyűlöltem és imádtam a gondolatot. És magamat. Meg persze a tényt, hogy gyermekünk lesz. Szerelmem belesuttogta a fülembe, miért nem mondta el előbb. Minden okát egytől-egyig megértettem, bár kicsit fájt, hogy el akarta titkolni, sőt, eredetileg úgy tervezte, sosem fogom megtudni.

- Bocsáss meg – súgta végül, és adott egy puszit.

Felemeltem a fejem, és ránéztem.

- Én kérek bocsánatot. De… – A bánatomat mintha elfújták volna. – Ez… csodálatos – mosolyogtam rá boldogan. Viszonozta. Ezután nem találtam a szavakat. Eszembe jutott, hányszor képzeltem el, hogy ő ajándékoz meg egy pici babával. És közben mindvégig benne volt. – Szeretlek – halmoztam el puszikkal az arcát, a száját, a nyakát… Mígnem eszembe jutott még valami. – Csak azt sajnálom, hogy pont akkor… fogant… – nyögtem ki, és újra elsápadtam. Ezt neki sem lehetett könnyű megemésztenie.

- Én nem sajnálom – felelte tovább mosolyogva. Elvarázsolt ez a gesztus. Hetek óta nem láttam boldogan mosolyogni, de most végre igen! – Ezt a sors akarta így. – Felsóhajtottam, de még mindig aggodalmaskodott a lelkem. Ő viszont egy újabb csókkal hallgattatta el a szívem zúgolódását szintúgy, mint a lelkiismeretem nyughatatlanságát.

A keze közben végigsiklott a karomon egészen a még mindig hasán nyugvó ujjaimig. Összefűzte őket a sajátjaival. Mikor levegőért kapkodva eleresztettük egymás ajkait, lefelé haladtam a testén a nyelvemmel, de a derekánál le is ragadtam, és apró csókokkal halmoztam el.

Kris felkuncogva túrt a hajamba. Ott van bent a gyermekem – még mindig alig bírtam elhinni. Annyi kérdés zakatolt a fejemben vele kapcsolatban, de inkább későbbre halasztottam őket. Ujjaim előbbre jártak, mint a szám, így hamarosan nyögések és halk sikolyok kereszttűzében haladtam tovább lefelé mézet adó nőiessége irányába.

Meg akartam köszönni neki mindent. Nemcsak az új esélyt velünk kapcsolatban, mellyel megtisztelt, nemcsak a magzatot, amely új reményt ébresztett bennem, nemcsak a jó hírt, hanem az ő saját létezését. Minden eddiginél gyengédebben kezdtem el izgatni, míg meg nem hallottam az első szenvedély és élvezet okozta sikolyát.

Utána visszaemelkedtem fölé, de nem hódítottam meg rögtön. Kisimítottam nedves tincseit az arcából. A keze a hátamra siklott, és finoman végighúzta rajtam a körmeit, miközben sebesen szedte a levegőt kis kortyokban. Én nagy kortyokban kívántam csókolni, pedig én sem voltam éppen kipihent. Az íze egyre inkább elvarázsolt, már meg sem próbáltam arra figyelni, hogy mennyire akarja. Az előbbiek után biztos voltam benne, hogy legalább annyira, amennyire én.

Egy gát szakadt át ma köztünk, és nemcsak a testiséget tekintve. Érzelmileg is újra ott voltunk, ahol régebben. Ez megfogalmazhatatlan érzésekkel öntött el, szerelmesebbnek éreztem magam, mint valaha. Ezt közöltem is vele, halkan, szinte súgva, mire a szemei rám villantak. Viszonozta a vallomást, majd benyúlt közénk, és határozott mozdulattal magába kormányozta már érzéketlenné merevedett férfiasságomat.

Azt azonban kifejezetten éreztem, mikor elmerültem benne. A forróságot, a pezsgést, vibrálást, izmai apró kis szorításait magam körül… És majdnem az eszméletemet vesztettem a gyönyörtől alig néhány lökés után. De ő ekkor a derekam köré kulcsolta a lábait, a csípőjét kissé felfelé nyomta, ezzel még inkább magába szippantva. Elakadt a lélegzetem, amint minden eddiginél mélyebben simultam belé, teljesen tökéletesen összeforrasztva ezzel bennünket.

A feneke alá nyúltam, majd feltérdeltem, és őt megemelve mozgatni kezdtem magamon. A mámor szinte folyamatos hullámokban árasztott el mindkettőnket, a végén már zabolátlanul küzdöttük egymást a beteljesülés felé, mígnem egy robbanás kíséretében egyazon pillanatban dermedtünk meg a csodától, mely elsodorta elménket, és csak az érzékeknek hagyott helyet, amik szénné égtek a történések következtében.

Kicsit később a karjaimba vettem szerelmemet, és újra eszembe jutott a baba. Sosem hittem volna, hogy létezik, hogy létezhet valaha, de most mindennél boldogabbá tett ezzel. Haragudnom kellett volna rá, hogy kizárt engem az eddigi „életéből”, de miután kifaggattam róla, mekkora, milyen a szívverése, egészséges-e… megnyugodtam volna, ha nem jut eszembe valami.

- Ha akkor hoztuk össze, amikor… szóval Ő utána adta neked azokat a szereket…

- Minden rendben van vele – felelte Kris kevesebb mosollyal az arcán. Kár volt szóba hoznom a férjét – gondoltam, de szerencsére nem viselte meg annyira, mint vártam. – Alex – és a nevét is higgadtan ejtette ki a száján. – a legjobb orvoshoz vitt, és az megnyugtatott, hogy semmilyen káros hatás nem érte a kicsit. – A végére ismét mosolygott.

Megint szárnyalni kezdett a szívem. Annyira hihetetlennek tűnt az egész.

- Köszönöm – suttogtam, és csókokkal is kifejeztem ugyanezt. Kristen is felszabadultabbnak tűnt, most már nem volt mit eltitkolnia. Legalábbis reméltem, nem vár még rám több meglepetés. Kivéve persze, ha ehhez hasonlatosak.

Nekem is volt viszont némi bevallanivalóm… Csak azt nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az elmúlt hetek során, míg „gyógyulni” hagytam Krist, sokat gondolkodtam. Eddig azért nem árultam el neki, miféle szerepem volt a férje halálában, mert nem akartam tovább nehezíteni neki az amúgy sem könnyű lelki helyzetét. Most pedig… Most már jobban volt mentálisan, de jelenleg már ezt nem akartam tönkretenni. Nem akartam, hogy visszazuhanjon. Azt meg pláne nem, hogy nehezteljen rám.

Mégis éreztem, hogy el kell mondanom. Még ha meg is utál majd miatta…

- Kris… – suttogtam szorongva. Felemeltem a fejem a hasáról, ahol eddig hallgattam a gyermekemet – illetve csak szerettem volna, de még „csendben” volt –, és a tekintetét kerestem. – Én is el szeretnék mondani valamit… – kezdtem, de a szemeiben ragyogó bizalom megakadályozott benne, hogy kimondjam. Biztosan meggyűlölne, ebben biztos voltam. Épp emiatt máshogy folytattam. – Carrie elvetette a gyereket – vallottam be elcsukló hangon a másik dolgot, amiről eddig nem tudhatott.

Azaz tudhatta volna, hogy el fogunk válni, ha kinyitotta volna a mappát, melyet egyszer Carrie hozott. De a jelek szerint nem kíváncsiskodott bele. Megleptem, mert a szemei tágra nyíltak, majd fájdalom szánkázott végig a vonásain.

- Úristen – suttogta. Ezen már jobban túltettem magam, mint ő azon, hogy a férjét veszítette el, így kissé megráztam a fejem. Amiatt is lelkiismeret-furdalásom volt, amiért ennek most kifejezetten örültem. Egyértelmű, hogy Krist, és a közös babánkat választanám, de Carrie tönkretenné az életünket. De mivel el is fogunk válni, nem állhat többé semmi az utunkba. A szerelmünk útjába. Talán végre boldogságba teljesedhet.

- Aznap tudtam meg, amikor ti elutaztatok – folytattam a vallomás többi igazságrészét. – Ezért mentem utánad, és akkor láttam meg a gyűrűt. Sajnálom, hogy elmenekültem, csak ez így együtt egy kicsit sok volt… Gyáva voltam.

- Nem – rázta meg a fejét. – Elhiszem, hogy kiborultál, emiatt ne legyen bűntudatod… – Annyira kedves volt. Meg sem érdemeltem…

- El fogunk válni, most már nincs semmi, ami mellette tartson – fejeztem be a Carrie-s vallomást. Kris tekintete felragyogott. Tényleg nem nézett bele a mappába - bizonyosodta meg felőle ismét.

- Akkor is sajnálom – fagyott le róla az öröm mégis rögtön. – Az a pici nem tehetett semmiről…

- Most már felesleges miatta bánkódni – zártam le gyorsan a témát, mielőtt totálisan elkap az ingerület. Meg a gyűlölet, melyet még mindig éreztem Carrie iránt. – De van itt még valami…

- Micsoda? – mosolygott rám szerelmem kedvesen.

A szám szóra nyílt, de nem jött ki rajta hang.

- Alex… – nyögtem. Kris elsápadt, de állta a tekintetemet. Félelmet láttam benne. Elhúzódtam tőle, kiültem az ágy szélére. Meg akartam előzni, hogy ő taszítson el. – Miattam tette – suttogtam. Kedvesem lélegzetét már nem hallottam. De rápillantani sem volt merszem, míg be nem vallok mindent. Elmeséltem neki azt a bizonyos telefonbeszélgetést, amit vele folytattam le.

Még ezután sem mertem újra felé fordulni. Szívesen elmenekültem volna a dühe, a csalódottsága, és a szomorúsága elől, de bűnhődni akartam a vétkeimért. Még akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, hogy nemcsak őt, hanem a gyermekünket is elveszítem – egy időre legalábbis, amíg meg nem próbálom őket visszaszerezni.

Ám Kris másként cselekedett, mint ahogyan vártam. Hallottam, hogy megmoccan az ágyon, és felém közeledik. Aztán egy érintést éreztem a vállamon. És megszólalt…

(Kristen)

Annyira megkönnyebbültem, hogy elmondhattam neki, és bár láthatóan kissé megviselte az, hogy milyen régóta titkolom a baba létezését, egész jól fogadta. Nem haragudott, amiért nem mondtam el neki már akkor, a szigeten például, megértette, miért nem tettem. Aztán örült. Végtelenül örült, és ezzel az én szívem is reménykedni mert végre egy közös, boldog jövőben.

Már ekkor, pedig a Carrie-féle dolgot csak eztán mesélte el. Megdöbbentett az, hogy a felesége képes volt elvetetni azt a picit, bár valójában nem csodálkoztam rajta. Amennyi őrültséget már megtett az a nő azért, hogy belerondítson Rob életébe és boldogságába, cseppet sem tartottam valószínűtlennek, így kételkedni sem kezdtem.

Mindig elleneztem az abortuszt, és önkéntelenül is a saját magzatom jutott eszembe. Hogy képes erre bárki? Ráadásul így, ahogy ő tette… Pedig tudhatta, hogy ha neki nem kell, van egy apja, aki örömmel felnevelné… De meg sem kérdezte Robot a dologról, akit szemmel láthatóan még most is megviselt az eset.

Nem javult a Carrie-ről alkotott véleményem. Még akkor sem, mikor Rob azt is elárulta, hogy el fognak válni, ráadásul a neje kezdeményezésére. Ennek megörültem, hiszen ezáltal mi kaptunk egy új, és immár bonyodalmaktól, veszélyektől, külső „harmadikoktól” mentes lehetőséget a maximális újrakezdésre.

És mégsem. Ha már kikiáltódott ez akaratlanul is a vallomások éjszakájának – és persze a szerelemének, melynek már nem egyszer adóztunk az eltelt órák során –, Rob elmondott még valamit. Vártam, hogy mikor fog előjönni vele. Én magam nem voltam képes rá, mert éppen eltemetni igyekeztem magamban minden bút, ami a férjemmel volt kapcsolatos, de most elő kellett vennem ismét.

Közelebb húzódtam hozzá, és a háta mögé kucorodva végigsimítottam a vállán, majd átöleltem a derekát. Egy puszit is kapott a lapockái közé, hogy érezze, semmiért nem neheztelek.

- Tudom – suttogtam. A halk szóra egész testében megdermedt.

- Tudod? – nyögte.

- Igen. Alex hagyott egy búcsúlevelet, amelyben elég sok mindenre kitért. Többek között erre a ti beszélgetésetekre is. Ezért sem lepett meg igazán, amikor beállítottál hozzám, miután… utána pár nappal.

Rob már a monológom közben felém fordult, és döbbent tekintettel méregetett.

- Te végig tudtad, és…

- És mégsem küldtelek a francba? – fejeztem be, miután ő elakadt.

- Megérdemelném – hajtotta le a fejét, de megfogtam az állát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Nem – mondtam neki ellentmondást nem tűrően. Tudtam, hogy kínozza a lelkiismerete, de ettől akartam megóvni mindkettőnket. Ezen is volt időm gondolkodni, még mielőtt megjelent volna nálam az önkéntes száműzetése után. – Nem te adtad a kezébe a drogot – csuklott el a hangom. Nyeltem egyet, és folytattam. – Nem te voltál az, aki… – Mégsem ment. Itt már remegett a hangom. Rob is észrevette, hogy nem stimmel valami, mert a karjaiba húzott.

Nehezen, de lenyeltem a könnyeimet.

- De én mondtam neki azt, hogy… – kezdte mégis, de a szájára tettem az ujjaimat.

- Úgyis megtette volna. És különben is így akarta. – Alex ezt is leírta nekem. Nem most tervezte, Rob csak a végső lökést adta hozzá, hogy ne várjon tovább. De mindenképpen így akart véget vetni az életének. Nem akarta, hogy kínok közt érje a halál a betegsége miatt. És mivel ez sodorta bele az életveszélyes betegségbe, ironikusan pofon akarta vágni a sorsot azzal, hogy a saját halálos ítéletének a módszerével öli meg magát. Azt írta, nem hagyhatta, hogy a végzet legyőzze. Ő akart erősebb lenni. De előtte még gondoskodott rólam. – TeÉs tcsak arról győzted meg, hogy nem kell tovább várnia, mert visszajössz hozzám, ha ő már nem él…

Észre sem vettem, hogy kimondtam volna a szavakat, melyeket a férjem búcsúleveléből idéztem. Hiába égettem el a papírt, a mondatok örök életemre a szívembe vésődtek.

- Sajnálom – cirógatta meg az arcomat Rob, majd szorosan átölelt. Én meg vissza őt.

- Ne sajnáld többé – kértem halkan. – Már úgysem lehet változtatni.

- Nem akarom, hogy emiatt meggyűlölj – nézett rám könyörgően. – De megérdemlem, ha így lesz…

- Szeretlek – feleltem. Egy lágy csókkal is bizonyítottam ezt.

Most újabb múlt-tehertől szabadultunk meg. az éjszaka hátralevő részének elején szerelmesen összebújtunk, és különféle gyengédségek közepette beszéltünk át mindent, ami a szívünket nyomta. Nem volt többé titok, nem volt több félreértés… csakis és kizárólag a jövő felé kellett tekintenünk. Amely mindhármunkra egyformán várt.

..