...
87. fejezet
"Elhoztad a fényt az életembe, jelentést adtál neki,
és nekem, hogy értelmetlen létem értelmes legyen.
Szeretném mindezt viszonozni. Neked, szivem, ki
ráébresztettél, hogy ne adjam fel olyan hirtelen.
Éveket adtál az életedből, tested-lelked feláldoztad,
itt az ideje meghálálnom: számomra ez nem kárhozat.
Jövendő boldogságod biztos tudata segít át engem oda,
ahol megváltás vár. Ott újra együtt leszünk, de csak sokára.
Mert Neked még maradnod kell. Nem jöhetsz utánam.
Céljaim mindet elértem, nincs már dolgom az életben.
Szeretlek. Gyűlölhetsz tettemért, de tudd: Érted éltem."
(Rob)
Mikor magamhoz tértem a döbbenettől, melyet a hívásával okozott, Alex először afelől érdeklődött, hogy vagyok. Mivel ő látta el a sérüléseimet az egyik Carrie-s balhé után, jogosan kérdezősködött eziránt, de mivel ő volt az utolsó, akinek bevallottam volna, hogy szinte naponta sajog a vágás helye a hasamon, nem szereztem neki lehetőséget a kárörvendésre. Közöltem vele, hogy remekül, majd hála a sokéves színészi pályafutásomnak, jól titkolt ellenszenvvel – vagy inkább féltékenységgel –, udvariasan megkérdeztem tőle, mit akar tőlem.
- Először azt szeretném tudni, miért mentél el?
- Nagyon jól tudod, hogy miért! – Egyelőre fékeztem az indulataimat, de volt egy olyan érzésem, hogy nem sokáig fog sikerülni.
- Ha azért, mert elmentünk egy hétre…
- Nem azért! Hanem a gyűrű miatt! – szakadt ki belőlem önkéntelenül. A vonal túlsó végén egy ideig döbbent csend uralkodott.
- A gyűrű miatt? Biztos, hogy csak ez az oka? – Nem feleltem. Már így is épp eléggé kiadtam magam. – Nem inkább az, hogy azt hitted, engem választott? Mert ez egy baromság...
Alexnek fogalma sem volt, mekkorát téved. Nemcsak hittem, hanem tudtam és éreztem is, hogy Kris tartózkodóbb lett velem, ellenben vele…
- Tudod, nem jó érzés feleslegesnek lenni – kezdtem bele, de félbeszakított.
- Hidd el, hogy tudom, de a kezdetektől tisztában kellett lenned vele, hogy én is az élete része vagyok.
- Ahogy neked azzal, hogy én többet tudnék neki nyújtani, mint te valaha is – vágtam vissza, és közben rágyújtottam. Kellett valami, ami segít megőrizni a hidegvéremet. Főleg amiatt, ami ezután következett.
- Ha most a szexről beszélsz, akkor kétségkívül igazad van. – Újra elképedtem Alex nyugalmán. És csodálni kezdtem érte. Engem már attól is szétmarcangolt az ideg, hogy tudtam, vele is le szokott feküdni. – Ennek ellenére én már akkor neki szántalak téged, amikor még nem is ismertétek egymást.
Ezen újra megdöbbentem, de elmesélte, mikor mit tett. Ennek ellenére sem hittem el neki, hogy valóban őszintén kívánná azt, hogy mi együtt legyünk. Ezt közöltem is vele.
- Nem követelnéd tőle, hogy nappal veled legyen, ha nem éreznél iránta semmit!
- Nem követeltem, csak megkértem rá, de igazad van, még mindig szerelmes vagyok belé. És fizikailag is vonz. De akkor sem akarom még jobban összekuszálni az életét, mint amennyire össze van. Neked sem kéne ezt tenned. Gyere vissza inkább – tanácsolta, de épp ez volt, amiből nem kértem. És be is telt a képzeletbeli pohár mind a segítségét, mind a tanácsait tekintve. Nem bírtam uralkodni az indulataimon.
- Majd akkor megyek vissza, ha már nem leszel útban – közöltem vele jeges hangon. Éreztem, hogy nem is kicsit kemények a szavaim, de most így éreztem, miért áltattam volna bármelyikünket? – Amíg te élsz, addig nem lehet normális életünk.
Alex sokáig nem felelt. És utána is csupán ennyit mondott:
- Rendben. Legyen, ahogy akarod. – Ezzel lerakta. Megkönnyebbültem, hogy végre megértette, miért is maradok inkább távol.
Nekik akartam jót. Illetve csak Krisnek, hogy ne kelljen kettőnk közt őrlődnie, vagy akár választania. Jobb, és egyben rosszabb is volt, hogy nem láthatom, nem ölelhetem őt nap, mint nap, de amit megfogadtam, ahhoz tartani akartam magam. Megadom Alexnek az élete utolsó pár hónapjára a boldogságot. Utána pedig… meglátjuk, Kristen hogyan fogadja majd a visszatérésemet.
Egyetlen dolgot nem kalkuláltam be a tervbe. Egyetlen végzetes kis hiba volt az, ami nekem köszönhetően történt. Brad világosított fel erről három nappal később, ugyanis ő is akkor tudta meg. Szinte sokként ért…
(Alex)
Mikor elveszítettem Krist, nem sok értelmét láttam sem küzdeni a betegségemmel, sem tovább szenvedni. Az állapotom már régóta visszafordíthatatlan volt, ezt már jó ideje tudtam, hiába próbáltak többen meggyőzni, hogy még van remény. Biztos voltam benne, hogy tévednek, késő volt már bármiben hinnem, így le is mondtam mindenről. Legalább a nőt biztonságban tudhattam, akit a szakításunk ellenére mindvégig imádtam. Nem volt tovább helyem a világon. És úgy éreztem, eljött az én időm…
Egészen addig, míg Rob meg nem erőszakolta Kristent. Ez alaposan megváltoztatott mindent. Borzalmas volt átélnem azt a reggelt. Szerelmemnek sem lehetett könnyű, sőt… De majdnem mindent elfelejtett, „hála” azoknak a gyógyszereknek, melyeket a szobámban talált. Egy ideje már csak azok segítségével tudtam elviselni a fájdalmakat. És nem utolsó sorban a régmúltra emlékeztető kábulatot hoztak a számomra. Többet nem tehettem, főleg azután, hogy Krisnek ismét szüksége lett rám. Nem hagyhattam magára úgy, ahogy akkor éppen volt. Összetörten.
Először Robon akartam bosszút állni, és azért szedettem vele először gyengébb, majd egyre erősebb nyugtatókat. Ezektől látszólag normális volt, de egy idő után már alig tudott a külvilágról. Sikerült bezárnom velük egy olyan belső szintre, amelyben én léteztem, ő és a gyógyszerek. Amelyek egy idő után már kevésnek bizonyultak.
Mivel magam is tanultam gyógyszerészetet, és a drogokkal kapcsolatban is voltak ismereteim, pontosan tudtam, mire lenne szüksége, de haboztam megadni neki. Egészen addig, míg először le nem feküdtek egymással ismét. Kris aznap este végigbőgte az éjszakát a karjaimban. Mire végeztek ugyanis, elmúlt a korábban kapott szerek hatása, és nemcsak az erőszakra emlékezett, hanem arra is, hogy egy órával azelőtt mit tett. Szégyellte magát, undorodott, és persze önmagát hibáztatta mindenért.
Fájt látnom, milyen állapotban van. Ráadásul könyörgött, hogy segítsek neki, feledtessem el vele az egészet. Azt az éjszakát, és az aznap esti együttlétüket. Először ellenálltam, reméltem, hogy máshogy is sikerülni fog – sokkterápiaként hagytam, hogy kitisztuljon az elméje. De ez még rosszabb volt. Láttam őt, ahogy szenved, és én is szenvedtem ettől. Elengedni nem mertem, de egyszer váratlanul abbahagyta a sírást, és a fürdőszobába ment. Sokáig bent volt. Már kopogtam, sőt, dörömböltem az ajtón, melyet magára zárt, amikor meghallottam az üvegcsörömpölést bentről. Az ajtót kellett betörnöm, hogy bejussak. Még pont időben.
Valami súlyos tárggyal összetörte a tükröt, és az egyik darabja már a kezében volt. A csuklójához tartotta, mikor odaugrottam hozzá, de nem vágta még meg magát. Remegő kézzel vettem el tőle a tükördarabot, mire átölelt, és még szívszaggatóbban zokogott. Letaglózott a tény, hogy véget akart vetni az életének. Csak így… Ekkor döntöttem.
Megígértem neki, hogy ha jól viselkedik – vagyis például nem ugrik ki az ablakon –, segítek neki. Ehhez nem kellett messze mennem, csupán a páncélszekrényig, ahova elzártam előle a drogokat, nehogy túladagolja magát. Nekem is erős kísértést jelentett az ott tárolt készlet, de miatta tartottam magam. Most még inkább. Azt semmiképpen nem akartam, hogy baja essen, de nézni sem bírtam már a kétségbeesését, és öngyilkos hajlamainak megnyilvánulásait.
Ezúttal erősebb nyugtatót kapott. Vénásan. Egész másnap estig aludt tőle. Mikor ébredezni kezdett, kapott még egy kisebb adagot. Gyűlöltem magam, amiért ezt teszem vele, hisz engem is a kábítószer tett tönkre, de bíztam benne, hogy nem kell örökké ezt csinálnom. Csak még egy kicsit…
Időnként megpróbáltam placeboval kábítani – először el is hitte, hogy megint olyasmit kap, de hamar jelentkeztek az elvonási tünetek, agyban hiába hitte azt, hogy most is „nyugtatót” szedett be, a teste felülemelkedett az elméjén, és követelte a magáét. Túl tisztán emlékeztem rá, milyen volt, amikor az apja engem zárt be napokra egy szobába. A szenvedést semmi nem múlhatta felül. És ezt sem kívántam Kristennek. Valamilyen szinten a saját csapdámba estem.
Nem akartam, hogy fény derüljön az egészre, egyszer mégis úgy döntöttem, hogy elég volt. Tudtam, mikor találkozik újra Robbal – mivel újra kábítottam, tökéletes higgadtsággal képes volt erre. És Rob sem vett észre rajta semmit. Ez megdöbbentett. Az egyetlen esélyem vele is kapcsolatos volt. Tudtam, hogy csak ő segíthet Kristenen.
Sosem engedtem el addig úgy „hazulról”, jobban mondva a lakosztályból, hogy át ne néztem volna a táskáját, ha ugyanis lebukik, azzal mindkettőnket kellemetlen szituációba sodort volna. Ezúttal mégis tettem egy doboz tablettát a különféle vacakok közé, amiket mindig magával hurcolt. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy reggelig fog tartani az aznap éji pásztorórájuk, ezért kisebb adagot adtam neki, mielőtt elindult.
Aztán imádkozni kezdtem, hogy mielőbb múljon el a hatás, és találja meg, amit a táskájába csempésztem. Lehetőleg úgy, hogy Rob is észrevegye. Alig bírtam felfogni, mikor Bill reggel megjelent, és közölte, hogy Rob elrabolta a feleségemet. Némileg megkönnyebbültem, de sajnáltam is, hogy nem voltam elég bátor és erős ahhoz, hogy én magam segítsek neki a leszokásban.
Arról fogalmam sem volt, hova tűntek, mígnem egyszer Kris felhívott. Rögtön lenyomoztattam, honnan telefonált, és mint kiderült, nem is voltak olyan messze – csak a Bermuda szigetekig szöktette őt Rob. Egyelőre mégsem mentem utána, bár egyre jobban hiányzott, és szerettem volna tudni, hogy van. A hangjából ítélve kitisztult az agya. Sőt, már arra is emlékezett, hogy Rob mit tett vele. Aztán arra is, hogy én mit tettem.
Ekkor döntöttem el, hogy elválok tőle. Voltak megérzéseim, hogy ő ezt nem fogja annyiban hagyni, de úgy véltem, ha elég határozott leszek, akkor beletörődik és aláírja a papírokat. Azt szerettem volna, hogy végre teljes értékűen együtt lehessenek. Amint elkészültek a válási dokumentumok, elmentem érte. Pár napot ezután velem töltött itthon, és a sejtéseimet megerősítve, először nem akart válni. Aztán átgondolta, és mégis aláírta. Vegyes érzések jártak át, de csak akkor adtam át magam nekik, mikor rögtön ezután visszautazott a szigetre.
Mikor összeházasodtunk, azt hittem, életem végéig velem marad, bár ez amúgy sem lett volna túl hosszú idő. Mégis… ekkor fájóan lezárult valami. De végtére is én akartam így. Ekkor már tényleg nem volt maradásom ezen a világon. Már összecsomagoltam, és indulni készültem a világ másik felébe, hogy ott megtegyem, amire évek óta vártam és készültem, de ekkor egy kósza hír jutott a fülembe. Robbal kapcsolatban. Maradtam.
Maradtam, és jól tettem. Pár nappal később ugyanis megjelent Kristen sírva, elmesélte, hogy terhes, de Rob ahhoz a másik nőhöz tartozik. Próbáltam vigasztalni a legjobb tudásom szerint, de nem volt elég. Teljesen kikészült. Egyedül a szíve alatt hordott gyermek tartotta benne a lelket. Ezért is nem mondtam neki megint azt, hogy jobb lenne, ha elvetetné – korábban amúgy is csak azért javasoltam, mert attól tartottam, tőlem van, de szerencsére bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem volt állapotos.
Most azonban minden kétséget kizáróan babát várt – az orvoshoz is elkísértem. Főleg azért, hogy én is megtudjam, mióta az, és hogy ártottam-e a gyógyszerekkel a kicsinek. Abba belehaltam volna, ha igen. Mázlim volt, és persze nekik is. A magzat makkegészséges volt. Bár a fogantatása meglehetősen bizarr körülmények között történt. Pont, mikor Rob megerőszakolta őt. Kris mégis hamar túltette magát ezen; aznap este, mikor megtudta, mennyi idős, már boldogan simogatta a pocakját. Eszébe sem jutott elvetetni.
Az apáról viszont lemondott a másik nő javára. Ekkor is megkíséreltem tenni valamit értük, lenyomoztattam a csajt, de semmi nem derült ki róla. Elsősorban arra voltam kíváncsi, nem hazudott-e. Sajnos nem. Valóban ő is gyermeket várt, és valóban Rob volt az apja. Kris három teljes hétig tudta távol tartani magát tőle – már ezért is csodáltam, mert nagyon gyakran láttam elgondolkodni, olyankor tudtam, hogy ő jár a fejében. Végül „megtört” bizonyos tekintetben. És újra viszonyt kezdtek.
Ez egészen addig tartott, míg Rob megnősült, de a sejtéseim szerint nem újdonsült nejével töltötte a nászéjszakát. Valamivel később kiderült, hogy igazam volt. Kristen volt vele aznap éjjel. Az általam látottak alapján ismét ki lehetett jelenteni, hogy komolyan együtt vannak, Carrie ide vagy oda. A zsarolása viszont komolyan hangzott. Amikor Kris elmesélte, hogy a nő még rólam is tud mindent, megdöbbentem. Aztán körülnéztem a házam táján, és mikor nem találtam semmit, jött az újabb meglepetés: az informátora, Bill, maga mondta el, hogy ő volt, és hogy pontosan mit tett. Azonnal kirúgtam, és örülhetett, hogy ennyivel megúszta.
Egyetlen ember maradt, akiben még bíztam. Kristen.
Mivel a Carrie nevű akadály többé-kevésbé elhárult, nem volt más dolgom, mint felkészülni a halálra. Amióta tudtam, hogy nem fogom megérni Kris gyermekének születését, nem sok célom maradt már az életben.
Létrehoztam egy alapítványt HIV-pozitív betegek kezelésére, a többi pénzem egy részét letétbe helyeztem volt nejem gyerekének a támogatására, a maradékot pedig Kristenre akartam hagyni. A családomat nem érdekeltem annyira, hogy rájuk is gondolnom kelljen, kivéve a bátyámat. Az ő nevére is nyittattam egy bankszámlát, és megjutalmaztam egy szép kis összeggel. Bár arról fogalmam sem volt, mikor szabadul… Kiszabadul-e egyáltalán. Amikor meglátogattam, ő is elég betegnek tűnt, de közel sem olyan súlyosan, mint én, inkább csak lelkileg viselte meg a bezártság. Viszont több év után először beszélgettünk és sok dolgot sikerült helyreraknunk egymás között. De neki sem árultam el, hogy az volt az utolsó találkozásunk.
A végrendeletem utolsó verziójának megírása utáni miami hétvége alatt elhatároztam, hogy még egyetlen csodás hetet kérek Kristől, és ő szerencsére beleegyezett. Nem állt szándékomban semmilyen módon sem befolyásolni az érzelmeit sem irántam, sem pedig a választottja iránt, de ennyit még akartam magamnak belőle. Éppen a születésnapja utáni napon utaztunk el, előtte két napot Robnál töltött, úgyhogy csak akkor tudtam őt felköszönteni.
A nagymamám ékszereit adtam neki, ezek mindig sokat jelentettek a számomra. Fiatalkoromban őt szerettem a legjobban. Még azelőtt meghalt, hogy Nathannel eljöttünk volna otthonról. Sokkal jobban bánt velem és a bátyámmal is, mint a szüleink. Ők túl sznobok voltak ehhez az egész élethez. Nem bántam meg, hogy soha nem kerültem velük közelebbi kapcsolatba a biológiainál.
Kris maradt az egyetlen rokonom. És őt boldognak akartam tudni. Egyedül a hülye pasija okozott megint zűrt a paradicsomban, amelyet már ők tudhattak a magukénak. Azzal kezdődött, hogy nem vette fel a telefont, mikor Kristen aggódva felhívta még aznap, mikor elutaztunk Kanadába. És másnap sem. Így ment ez az út végéig. Mi közben ismét közelebb kerültünk egymáshoz, de csak a szó lelki értelmében. Ettől tartottam is egy kicsit az út előtt, mert tudtam, hogy csak még nagyobb fájdalmat fog okozni neki a halálom. Amellyel már megbékéltem.
Mikor visszaérkeztünk L.A.-be, ő egyből Robhoz sietett, nem hibáztattam érte. Már régen nem én birtokoltam a szívét. Meglepett, mikor alig egy órával később hazajött, és a karjaimban sírta el, hogy Rob valahova elutazott, Brad pedig nem hajlandó neki elárulni semmit.
Másnap ismét megmozgattam mindent, hogy kiderítsem, hova tűnt az az idióta, de nem tudtam meg semmit. Elképesztően ügyesen tűnt el a világ szeme elől. De a miértjére én sem jöttem rá. Csak azt láttam, hogy Kristen szenved. Igyekeztem minél többet vele lenni, mégis éreztem, hogy nem rám van szüksége. Akkor lett volna boldog, ha valahogyan vissza tudom ide rángatni a szíve választottját, de ehhez még az én kezem sem ért el elég messze.
Féltettem őt, mert a gyermekének, aki egyre növekedett a pocakjában, szüksége volt rá. És az apjára is. Kris hosszas unszolás után döntött csak úgy, hogy mégis elmondja Robnak, lesz még egy gyermeke. Fogalmam sem volt, sikerül-e ezzel majd bármit elérnie, mert az információim szerint Rob a másik gyerekét is magához akarta venni annak a megszületése után. Ha én lettem volna a feleségem helyében… Örültem, hogy nem vagyok benne.
A sorsot elátkoztam, már nem először. De most nem magam miatt, hanem miattuk. Mikor már úgy tűnt, minden rendben lesz, újra beletaposott a dologba, és megint szétválasztotta őket. Elhatároztam, hogy addig nem halok meg – a napról napra, sőt, lassan óráról órára romló egészségi állapotom mellett –, amíg őket újra együtt nem tudhatom. Nem volt könnyű. Nemcsak köveket, valóságos hegyeket kellett megmozgatnom annak érdekében, hogy megtudjam, hol rejtőzött el Rob.
Londonban. Korábban kerestettem már a családjánál, de őket vagy tényleg nem látogatta meg, vagy csak fedezték. Mégis rábukkantam, de nem akartam Krisnek elmondani addig, amíg én magam nem beszélek vele.
Megtettem.
Rob meglehetősen ellenséges volt velem – pont annyira, amennyire akkor volt, mikor a sérüléseit láttam el. Részben jogos volt a haragja, de pillanatnyilag ő volt az, aki miatt a mindkettőnk lelkét boldoggá tévő nő szenvedett. Próbáltam hatni rá, de hiába. Megemlíthettem volna neki, hogy a gyermekének szüksége lenne rá, az igazi apjára, de ezt a hírközlést meg akartam hagyni Kristen számára. Rob azonban hajthatatlan volt.
Végül ő maga kínálta az egyetlen megoldást. Fogalma sem volt erről. Biztos voltam benne, hogy ő máshogy értette, amit mondott, én azonban mögé láttam. Music Mortal Love - I want to die
- Majd akkor megyek vissza, ha már nem leszel útban. Amíg te élsz, addig nem lehet normális életünk. – hallottam most is az előző napi beszélgetésünk során kimondott szavait, miközben az ablakból figyeltem, ahogy Kristen kilép a kapun Bonbonnal a nyomában.
A személyzetnek szabadnapot adtam, és mivel úgy sejtettem, pár óráig még Kristen sem fog visszatérni, elérkezettnek láttam az időt.
Először is írtam neki egy levelet. Leírtam benne, mit miért tettem, valamint teszek. A borítékba beleraktam a jegygyűrűmet, melyet a házasságunk után sem vettem le egy pillanatra sem magamról, és az ágyára raktam.
Körülnéztem a szobájában, ahol régen még elég sok időt töltöttünk együtt is. Házasként. Szerelmesen… Akkoriban még ő is a szívével szeretett engem. Nem akartam elérzékenyülni, úgyhogy inkább kimenekültem onnan.
A saját szobámba mentem. Kinyitottam az itt található széfet, és kivettem belőle egy dobozt. Az ágyra helyeztem. Benne volt az egész életem. Egy közös fénykép a bátyámmal, úgy tíz évvel ezelőttről. Ennyi volt a Kristenen kívüli életem. Volt még ott néhány fecskendő, steril tűk, és több zacskónyi tabletta. Valamint heroin. Sok heroin.
A tablettákat és a por nagy részét lehúztam a vécén, nem akartam, hogy Kris meggondolatlanul cselekedjen a későbbiekben. Minden mást a szemétbe hajítottam, kivéve egyetlen adagot. Erre vártam évek óta.
Visszaidéztem az elsőt. Tisztán emlékeztem a mámorra és a kábulatra. Az íze a mai napig a bőröm alatt, a sejtjeimben bujkált. Sosem tisztultam meg tőle. Bár a drog – ez a drog – nem kísértett, mert nem hagytam el magam többé, mégis minden ízemben remegtem érte, ha csak rágondoltam. És most újra találkoztunk.
Elmosolyodtam, ahogy tudatosult bennem a gyengeségem. Ahelyett, hogy fognám magam, Londonba repülnék, és az általam őszintén, tiszta szívből szeretett nő kedvéért hazarángatnám onnan a férfit, akit nemcsak ő talált meg, de én is neki szántam, itt ülök az ágyamon, és alig várom, hogy beadjam magamnak az utolsót.
Nem siettem. Hagytam időt arra, hogy kiélvezzek minden egyes másodpercet vagy pillanatot. Előtte. Végiggondoltam az életem.
Tudtam, hogy sokan gyávaságnak nevezik majd, amit most tenni készülök, és Kristen padlóra kerül, de… Rob megerősített abban, amire már nem egyszer gondoltam. Ő kimondta, amit én nem mertem. Ha én nem leszek, végre boldogan élhetnek. Ő pedig majd vele lesz. Visszajön, amint megtudja, mit tettem, és vigyázni fog rá. Ezért választottam őt. Eleinte nem hittem, hogy sikerül majd a tervem, de… nem akartam Kristent örök kárhozatra ítélni magam mellett. Túl jó volt ő nekem.
És bár sok minden történt velük az utóbbi hónapok során, a szerelmük erősebb volt, mint a mienk Kristennel valaha is lehetett volna. Legalábbis az ő részéről. Nekem a világot jelentette, de… Lejárt az időm.
Felemeltem a tűt. Tudtam, hogy ha nem teszem meg most, újabb fájdalmas, és kínzó hetek várnak rám. Akkor úgyis végem lenne, ezt nagyon jól tudtam, de… Nem akartam tovább szenvedni. Sem testileg, sem pedig lelkileg.
A fém könnyedén siklott a bőröm alá. Szinte éreztem, mikor a vége a vénámba ért. Lassan fecskendeztem magamba a tartalmát. A szívverésem fél percen belül felgyorsult. A szívem hangosabban zakatolt, mint ezernyi vonat. És igen, megjött a káprázat is… Krist láttam magam mellett. Mosolygott. Majd sírt. És könyörgött, hogy ne tegyem. Elfordítottam a tekintetem. Az ágyra dőlve lebegtem tovább a semmi közepén.
Az ablak felől valami zajt hallottam, odafordítottam a fejem, de a kinti fények helyett sötétséget láttam. Az éjjeliszekrényen pedig megpillantottam az esküvői fényképünket. Visszaidéztem magam arra a napra.
Kristen gyönyörű volt. Szinte itt állt most is előttem. Hosszú, hófehér menyasszonyi ruhában. Mosolygott, miközben felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Miután örök hűséget fogadtunk egymásnak, megcsókolt. A hűtlenségbe én hajszoltam bele később.
Éreztem a számon ajkai édes érintését. Tovább úsztam a felhők között, mígnem egy új kép tárult elém. Ezen is ő volt a középpontban. A karjaiban pedig egy kisbaba. Akit én soha nem tudtam neki megadni.
Magamnak viszont kreáltam egy múló boldogságot. Túl hamar vége lett a mámornak.
Váratlanul jött az előbbinél is hevesebb szívdobogás. Levegőt venni meg sem próbáltam. Csak kilélegezni tudtam, befelé hiába is erőltettem volna, a tüdőm nem engedelmeskedett. Hónapok óta szenvedtem miatta, most döntött úgy, hogy végleg cserbenhagyja a testem.
Lehunyt szemmel éreztem tovább, ahogy a kezdeti zsenge kábulat valami erőteljesebbe csap át. Az egész testemet elborította a fájdalom, de levegőm nem lévén, nem tudtam ordítani. Néma kínok közt vergődve észleltem magam körül az egyre erősebb fényt. Könnyűnek éreztem magam.
Nem tartott sokáig. Azt hittem, lassabban ér véget. Lehunyt szemhéjaim mögött lepergett előttem az életem. Az összes gyönyört és kínt egyetlen másodpercben éltem át. Csukott szemeim sem segítettek elérni a sötétséget. Égetett a fény. Meg a tűz, mely minden porcikámba behatolt, és szétrobbantotta azt.
Véreztem. Kívül-belül patakokban csorgott rajtam végig a fájdalom. A vérem őrült tempóban száguldott az ereimben, a dobhártyám már rég kiszakadt a szívem dübörgő pulzálásának ritmusától… Kristen nevét formálták ajkaim…
Aztán vége lett.
Nem hallottam tovább a szívem dobbanását.
...
