92. fejezet

..

92. fejezet

"Minden percben Veled – lehet bármi is ennél szebb?

Egyetlen pillanatom sem töltöm többé Nélküled.

Gondviharaink elvonultak, immár csak a miénk a holnap.

Ölelkezve a boldogsággal még egy célunk van:

Nem törődni sem bajokkal, sem bánattal,

Haladni az együtt felé, örök vigaszunkkal: egymással."

(Rob)

Miután mindent megbeszéltünk Kristennel, szinte furcsa volt az a nyugalom, ami közénk költözött. Nem volt több félreértés, nem voltak gyanús kétségek, csak mi voltunk és a közös kisbabánk szerelmem lassan növekvő pocakjában.

Az elvesztett gyermekemet nem pótolhatta, mert bár nem foglalkoztam vele annyit, hogy komolyabban hiányozzon, mégis kötődtem hozzá valamilyen szinten. Elvégre belőlem származott. Volt is miatta lelkiismeret-furdalásom rendesen. Részben azért, mert nem törődtem eléggé a hülye anyjával, aki ezért a picit ölte meg, részben pedig azért, mert vele sem.

Most mégis kaptam egy új lehetőséget, és egy új utódot az élettől, valamint attól a nőtől, akiért érdemes volt élnem. Az utóbbi időben szinte sosem sírt, bár voltak elgondolkodó pillanatai. Tudtam, hogy kire gondol olyankor. Nem próbáltam kizökkenteni, egyszer-egyszer hagyhattam, hogy nyugodtan gyászoljon. Észrevettem a csuklóján a gyűrűt, amit a karkötőjére rögzített. Az ő ujján lötyögött volna, így biztosra vettem, hogy Alexé volt. Elfogadtam. A férje túl sok jót tett velünk. Meg sem érdemeltük. Vagyis csak én nem…

Pont két hónapja volt a temetés, úgyhogy lassacskán elő mertünk merészkedni a házból, ahova az újságírók hada elől bújtunk fedezékbe; reméltük, hogy már elült a vihar. Ma este például egy vacsorára voltunk hivatalosak. Kris rábeszélt, hogy vállaljam el azt a filmet, amit Brad persze előtte sem tudott titokban tartani. Ennek egy hátránya volt: nem lehetünk majd annyit együtt. Bár szerelmem megesküdött, hogy mindig ott lesz velem a háttérben, az mégsem volt ugyanaz, mintha kettesben – vagyis hármasban – lennénk valahol.

Ezen a napon volt az első ismerkedés a stábbal. Ő ugyan felajánlotta, hogy menjek nyugodtan egyedül, de én ragaszkodtam a jelenlétéhez. Úgyis kénytelen leszek még nélkülözni, amíg tart a forgatás. Türelmesen vártam rá a nappaliban – egyedül kívánt öltözködni, és jól tette. Ha végig kellett volna néznem, ahogy egy vadító ruhába csomagolja magát, tuti, hogy nem bírtam volna ki, míg hazaérünk, sőt, addig sem, míg elindulunk – azonnal letéptem volna róla.

Sosem vette komolyan, mikor közöltem is vele, mennyire észbontóan néz ki, főleg így, hogy babát vár, neki teljesen más volt a véleménye. De szerencsére nem lett depressziós a teste normális – és vérforraló – változásaitól. Ő is imádta a gyermeket a szíve alatt. Akárcsak én. Naphosszat képes voltam elfilózni azon, vajon fiú lesz-e vagy lány? Kris sem tudta, így nem árulhatta el.

Brad csengetése szakította félbe a töprengésemet. Kinyitottam neki az ajtót, majd kérdő tekintetére a háló felé böktem, hogy értse, miért nem indulunk máris.

- Nem is baj, hogy van pár percünk kettesben – mondta erre. Kíváncsian fordultam felé. Nem kellett soká gyötörnöm az agyam, hogy rájöjjek, miért mondta ezt, és miért így.

- Carrie-vel kapcsolatban ő is tud mindent – közöltem vele. Nem volt titkom Kristen előtt.

- Nem baj, ez most akkor is csak rád tartozik.

Elfojtottam egy gondterhelt nyögést. Már úgy szerettem volna, ha megszabadulok tőle egyszer s mindenkorra, de a sors még büntetni kívánt.

- Ki vele! – sóhajtottam megadóan.

- A papírokkal minden rendben, még egy ügyvéd aláírása kell, és elváltok – kezdte. Ennek megörültem. Alig vártam már, hogy megkérhessem Kristen kezét, de ez volt az egyik dolog, ami megakadályozott benne eddig. A másik a gyásza. Nem akartam, hogy úgy érezze, nemet kell mondania, így későbbre terveztem a már rég nálam lapuló gyűrű átadását. Meg nem is akármilyen körülmények között. – Van viszont egy kis gond – folytatta Brad, visszaterelve a figyelmem immár majdnem-exnejem irányába.

- Micsoda? – Totálisan érdektelen voltam minden iránt, ami Carrie-vel kapcsolatos.

- Öngyilkosságot kísérelt meg – árulta el, de még csak meg sem lepődtem ezen. Majdnem felröhögtem, hogy „ő is?”, de végül nem tettem. Akármennyire gyűlöltem azt a nőt, ironizálni nem voltam többé képes az öngyilkossággal – amióta életem párja így veszítette el az egyetlen hozzátartozóját. Még akkor is, ha számomra vetélytárs volt az illető.

- És? – vontam vállat ehelyett szenvtelenül. Brad meglepődött a viselkedésemen, és normális esetben én is így tettem volna, de ez nem volt az.

- És? – kérdezett vissza. – Nem gondolod, hogy…?

- Nem – szakítottam félbe. – Nem az én gondom, hogy mi a baj a beteg elméjével. Sosem volt az én gondom. Ő kereste magának a bajokat…

- De te csináltad fel – mutatott rá egy apró tényre, amiben valóban nem csak Carrie volt a „hibás”.

- Én – pillantottam a háló felé, ahol Kris rejtőzött. Tényleg jól tette Brad, hogy ezt nem előtte kezdte el részletezni. – De van egy családja, majd azok vigyáznak rá. Nem én tehetek róla, hogy idáig jutott.

- Lehet, hogy beszélned kellene vele… – erősködött tovább Brad. – Elég összetörtnek tűnt.

Úgy nézhettem rá, mintha a Marsról jött volna. Kurvára nem láttam összefüggést vagy logikát abban, min segítene az, ha én beszélnék vele.

- Ma este biztosan nem érdekel a dolog. Őszintén szólva az sem, ha kinyírja magát – magyaráztam, hogy pontosan értse, mit gondolok. Persze nem volt szerencsém. Megjelent Kristen a háló ajtajában, és kissé zavartan nézett az utolsó szavaim miatt, amiket meghallott. Rá is kérdezett, kiről-miről van szó. – Ne foglalkozz ezzel, majd elintézem - léptem oda hozzá szerelmesen mosolyogva.

Egy pár pillanatig még elgondolkodva méregetett, majd kibökte:

- Carrie-ről van szó, ugye? – Felsóhajtottam, és rábólintottam. Nincs több titok, nincs több félreértés, nincs több kétség – csak emiatt. Amelyek következménye a nincs több veszekedés. Jobb, ha Kris tud mindent, minthogy félreértelmezne dolgokat.

- Róla, de ne foglalkozz vele, majd elintézem – kértem ismét. Megfogtam a kezét, és a számhoz emelve adtam rá egy csókot. – Most menjünk. – Szerelmem bólintott, majd halványan elmosolyodott.

Az este és a parti során végig kissé eltűnődőnek látszott, sejtettem, hogy miért. Hiába próbáltam elterelni a figyelmét, valamiért tartózkodóbb lett velem szemben. Nem értettem az okát, de változtatni akartam ezen. Éppen emiatt találtam ki valamit. A stábnak már úgyis bemutattak, és megismerkedhettem filmbeli partnereimmel is, de miután mindezt letudtuk, egyszer csak megfogtam Kristen kezét, elhúztam a csapat férfi mellől, akikkel épp beszélgetett – és akik egytől egyig csorgatták érte a nyálukat eközben –, aztán gyorsan a mosdók felé húztam. Bár látszott rajta az állapota, ettől még ugyanúgy bomlott utána mindenki, mint azelőtt. Én is.

Szerencsére üres volt a helyiség, így magunkra zártam az ajtót, és rögtön magamhoz rántottam. Kris talán a meglepettségtől, talán azért, mert ugyanúgy érzett, rögtön belém kapaszkodott, és visszacsókolt.

- Mit csinálsz? – nevetett fel halkan, zihálva, mikor egyszer elengedtem, hogy kapjunk némi levegőt.

- Kívánlak – nem kerteltem. – Nem bírom ki hazáig – tettem hozzá, de közben már a ruháját bontogattam róla. Mikor sikerült az oldalán cselesen elrejtett cipzárt lehúznom, lesimogattam róla a vadító anyagot, és ujjaimat immár a saját selymén, a bőrén húztam végig.

A mellbimbóit előbb csak az ujjaimmal ingereltem. Tudtam, milyen érzékenyek mostanában, otthon rendszerint izgalmas sikolykoncertet kaptam az ilyesmiért, ezért a csókommal fojtottam most el Kris sikertelenül visszafojtani próbált nyögéseit. Azt már meg sem mertem kockáztatni, hogy a nyelvemmel is megízleljem keble dombjait – még a végén az egész stáb idecsődülne –, úgyhogy mást eszeltem ki.

Ujjaim abbahagyták a kínzását – az övéi ekkorra kigombolták az ingem, és már a mellkasomon kószáltak egyre lejjebb, a nadrágom felé tapogatózva. Mielőtt elérte volna vágyódóbb (először kanosabbat írtam :D) felemet, felültettem a mosdó melletti szekrénykére, ami épp megfelelő magasságú volt ahhoz, amit tenni szándékoztunk. Kedvesem szélesre tárt lábakkal várta, hogy kitöltsem végre egyelőre üres bensőjét, de – a kevés időnk és a gyors menet ellenére – ízlelni is akartam, mielőtt megadom, amire vágyunk.

Ujjaim rögtön eltűntek benne, már kellően nedves volt a folytatáshoz. Nyelvemmel először a külső redőket kóstoltam végig, majd mélyre fúrtam a testébe. Azonnal megrándult, de nem húzódott el. Épp ellenkezőleg – a hajamba túrva húzott magához még közelebb. Pillanatokkal később élvezete nedűi megáradtak, éhesen nyaltam fel minden cseppjét. Közben az általa már korábban bontogatni próbált nadrágomat oldoztam, hogy késlekedés nélkül tegyem aztán a magamévá.

Így is történt. Felemelkedtem a combjai között, és nedvesen tátongó barlangjába csusszantam. Egy pár hosszú lökés után elszakadtam ajkaitól, melyeket eggyé válásunk óta kóstolgattam, és az egyik lábát átemeltem a mellkasom előtt. Őt magát eztán leemeltem a szekrényről, és anélkül, hogy szétváltunk volna, szemből a szekrényre döntöttem. Amely tükrös volt, így nem vesztettem semmit a látványából. Túl sokáig gyönyörködni azonban nem volt időm, mert majdnem-nyilvános helyen voltunk, ahol bármikor ránk törhették volna az ajtót. Főleg, ha valakinek sürgős dolga akad itt a mosdóban.

Szerelmem csípőjét szorítva heves mozdulatokkal űztem magunkat a beteljesülés felé, ő szintúgy mögém nyúlt, és szaporább mozgásra késztetett. Megkapta. Ahogy a csúcsot is. Amint elnyíltak ajkai, egyik kezemmel betapasztottam a száját.

- Imádom a hangjaidat – suttogtam zihálva a fülébe, miután felrobbantunk. – De nem akarom, hogy más is meghallja – tettem hozzá. A féltékenység így is mardosta a szívem, mivel amióta megérkeztünk ide, egy csomó pasira kellett csúnyán néznem, hogy levegyék róla a tekintetüket. Alig vártam, hogy hazaérjünk.

Kedvesem felkuncogott, majd egy cuppanás kíséretében eltávolodott tőlem, és megfordult a karjaimban. Azonnal megcsókoltam, már hiányzott az íze. A nyakam köré fonta a karjait, de nem tartott soká a boldog pillanat, mert valaki be akart nyitni a helyiségbe. Nem ment neki, úgyhogy kopogni kezdett. Mi villámgyorsan szétrebbentünk, és kapkodva rendbe raktuk a ruháinkat.

Mivel a női mosdóban voltunk, egy döbbent hölggyel találtuk szembe magunkat, amint kinyitottuk az ajtót. Kicsit idősebb volt már, mégis elpirult, ahogy meglátott bennünket. Nyilván nem voltak kétségei, mit műveltünk itt bent. Kristen kinyögött egy bocsánatot, majd kézen fogva visszahúzott engem a tömegbe. Ahol újabb férfipillantásokkal kellett érte megküzdenem. A rosszkedvét viszont mintha elfújták volna. És én sem gondoltam többet az életem kellemetlenségeire.

Még körülbelül két órát maradtunk, kötelezően részt kellett vennem egy koccintáson a többiekkel, de őt eközben sem eresztettem el magam mellől. Két óra múlva szabadultunk csak el. Hazafelé a kocsiban Kristen gyanakodva méregetett. Nem értettem, mi a baja.

- Mi az?

- Tetszik neked? – kérdezett vissza.

- Kicsoda? – döbbentem meg. Egész este le sem vettem róla sem a szemem, sem a kezem. És még ilyet kérdez?

- A nő, aki partnered lesz a filmben. – Én személy szerint arra sem emlékeztem, hogy hívják. Ezt el is mondtam Krisnek. – Kellynek hívják – árulta el ő. – Már forgattam vele egy közös filmet – folytatta kis hatásszünet után. – Alexre is rámászott. – Itt érkeztünk el egy kényes ponthoz.

Szívesen odavetettem volna, hogy én nem vagyok Alex, de meggondoltam magam. Hisz a férje biztos, hogy nem nyúlt a csajhoz egyetlen ujjal sem. Ergo ha azt mondom, én nem vagyok ő, közvetve, de azt közlöm, hogy márpedig én hozzá fogok nyúlni. Na nem…

- Rám is mászkálhat, hidegen fog hagyni – néztem rá egy pillanatra, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. – Ahogy mindenki azót a, amióta legelőször találkozunk – puszilgattam végig az ujjait. De ezzel is öngólt rúgtam. Egyetlen valakiről megfeledkeztem. Aki valójában egy senki. – Nincs mitől tartanod. Csak téged szeretlek és csak téged kívánlak – húzódtam hozzá közelebb a hátsó ülésen, mielőtt neki is eszébe jut a senki. A nyakát kezdtem becézgetni a nyelvemmel, mire felnyögött. Hangosan.

- Még pár perc és otthon leszünk, kibírjátok addig? – szólt hátra Brad a vezetőülésből. Nem érdekelt. Felhúztam a térelválasztó falat, és Kris ajkait kezdtem falni. Vadul.

Mire hazaértünk, sikerült kellő fokra hevítenünk a vágyainkat. Bonbon csalódottan vette tudomásul, hogy vele most nem akarunk foglalkozni, és sértődötten elvonult valamerre. Mi a hálót vettük célba, hogy immár kényelmesebb körülmények között hódoljunk be a szenvedélynek, ami bennünk tombolt. Az ő alaptalan félelmei viszont még nem múltak el ennyitől sem.

- Jobb is, hogy ott leszek veled, talán úgy beletörődik majd, hogy nem vagy szabad – jegyezte meg a mellkasomat birizgálva – ahhoz képest, hogy pár perce elégültünk ki, végtelenül izgatóan –, holott én már el is felejtettem, miről volt szó korábban.

- Kristen… – Egyetlen módja lett volna, hogy meggyőzzem, csak őt akarom. De ez volt az, amit még korainak tartottam. Tekintettel akartam lenni rá, hogy nemrég vesztette el életének másik férfiját, akit szeretett. – Az én gyermekemet hordod a szíved alatt – folytattam hát máshogy. – Még ha leitatnának vagy kényszerítenének sem akarnék senki mást rajtad kívül. – Ezt alátámasztandó újra fölé gördültem. A lábait azonnal a derekamra kulcsolta, és kettőnk közé nyúlva simogatni kezdte még ki nem hűlt vágyamat.

Megremegtem, és végighúztam a nyakán a nyelvemet, egész a füléig.

- Senki más nincs rám ilyen hatással, mint te – suttogtam, amint odaértem. Egy lágy harapást is kapott a fülcimpájába, mire elkezdett kuncogni. Tudtam, hogy csiklandós itt-ott, de ezt a helyet eddig nem gondoltam annak. Legalább a figyelmét sikerült ezáltal elterelnem. Az enyém viszont a hasa irányába haladva egy kicsit másfelé kalandozott.

- Alig várom, hogy megszüless – suttogtam a pocaknak, amely enyhén gömbölyödött. – Mikor kell menned az orvoshoz? – néztem fel szerelmemre hirtelen. Ő a hajamban babrált, miközben mosolyogva figyelte a gyermekünkkel való, egyelőre egyirányú kommunikációnkat.

- Jövő héten – felelte. – De te épp forgatni fogsz – fintorodott el.

- Nem érdekel, megoldom – vágtam rá habozás nélkül. – Veled akarok menni. Látni akarom! És hallani is – soroltam a követeléseimet. Kristen viszont elkedvetlenedett kicsit. – Ő is veled ment mindig, ugye? – kérdeztem halkan. Furcsa érzések jártak át, de nem foglalkoztam velük.

- Igen – súgta válasz gyanánt. – Én is szeretném, ha ott lennél velem – mondta aztán. A furcsa érzések eltűntek. Az öröm maradt.

- Szeretlek – húzódtam feljebb ismét, és gyengéden csókolgatni kezdtem. Viszonozta. A hátamról lefelé haladó keze azonban félreérthetetlenül a tudomásomra hozta, hogy elég a szavakból, és folytassam, amit a babatéma előtt elkezdtem.

Megtettem. És egy cseppet sem bántam. Az éjszaka fennmaradó részében egymás karjainak biztonságát és örömeit élveztük ki maradéktalanul. Hajnalban szunnyadtunk csak el. Másnap még nem kellett forgatásra mennem, sőt, három nap múlva kezdődött csak az őrület, ki akartam hát használni minden addig vele – kettesben – töltött pillanatot. Reggel viszont váratlan meglepetésben volt részem…

(itt majdnem abbahagytam, de egy kicsit még megkönyörülök rajtatok :DD)

Miután egyedül ébredtem az ágyban – egy kellemetlen hiányérzetre, amely be is bizonyosodott, mert nem volt mellettem Kristen –, felkeltem, és a keresésére indultam. De csak Bonbont találtam meg, aki a bejárati ajtó előtt hevert. Mindig így jelezte, ha Kris elment valahová – legutóbb akkor, amikor a férje temetése előtti éjen ment haza a régi házukba.

Megijedtem egy kicsit, hisz nem beszéltük meg előre, azaz nem mondta, hogy készülne valahová. Azonnal megkerestem a mobilomat, és tárcsáztam őt, de ki volt kapcsolva. Hagytam egy üzenetet, és pötyögtem három sms-t, félórás időközönként, de semmi válasz.

Két és fél óra múlva már ott tartottam, hogy a rendőrséget hívom, úgy aggódtam. Ekkor azonban a kutyus hegyezni kezdte a fülét. Én is. Ő pár pillanat múlva csóválni kezdte a farkincáját, de én még semmit nem hallottam. Aztán mégis. Kris autója gördült épp a felhajtóra.

Szinte kitéptem az ajtót a helyéről, úgy siettem elé. A kocsiból már én segítettem ki. Különféle kétségek tépázták a szívemet, de a legfontosabb gondolatommal kezdtem.

- Jól vagy? – simítottam végig a pocakján.

- Jól – mosolygott rám, de ez nem a megszokott mosolya volt. Ez valami más. Mintha mégiscsak történt volna valami.

- Halálra aggódtam magam miattad! Merre jártál? – zártam a karjaimba. Visszaölelt, majd kissé eltolt magától.

- Volt egy kis elintéznivalóm – motyogta közben. A ház felé indult, így követtem. – Hagytam egy üzenetet a hűtőre tűzve, de ezek szerint nem találtad meg… – Ráhibázott.

- Nem, de már mindegy. Elárulod, hol voltál?

- Nem fogsz tőle repesni…

Ezt már amúgy is sejtettem. Annak sem örültem felhőtlenül, hogy csak úgy eltűnt. Vettem egy mély lélegzetet, és megvártam, míg a táskáját ledobja bent, és felém fordul.

- Ne kímélj! – Eszembe jutott, hátha a temetőben volt, de azt is tőle akartam hallani. Vagy bármi mást. Valami azt súgta, hogy a bármi más lesz a helyes tippem. Így is lett.

Elhűltem, mikor meghallottam a válaszát.

- Meglátogattam a feleségedet…

..