..
100. fejezet
"Valaha vágynak indult, nézd, mi lett belőle: szerelem.
Kezdettől tudhattam volna, hiába az igyekezet,
Van, mit felesleges a világ elől elrejtenem.
Szenvedélyem titkolt viharokon át csak egyfelé hajt:
Te vagy szívem ritmusa, a lég, mit beszívok,
Neked köszönhetek mindent, mi életben tart.
A napjaim már virágselyemmé simulva ragyognak
Újra meg újra, mikor veled kettesben létezhetem.
Kimondhatatlanul vágyom, mit hoz még nekünk a holnap.
Kezdeti rejtett érzelmem nem lankad, fájóan édes
Ölelésed gyümölcse érzelmeink beteljesülésének íze...
Életünk értelme. Világgá kürtöli, mit szívünk bevégzett!"
(Rob)
Brad hívta a mentőket, akik öt percen belül megérkeztek. Addigra legalább egyszer megőszültem. Természetesen velük tartottam a kórházba, mert Kris még mindig nem tért magához. Elég nagy feltűnést kelthettünk, de ezekben a pillanatokban ez érdekelt a legkevésbé. Csak az számított, hogy ő és a kislányunk rendben legyen. A mentősök rögtön lélegeztető gépre rakták meg ezer kütyüt ráaggattak, de én nem tehettem semmit.
Végig a kezét szorongattam, amely túlságosan élettelen volt. Rémisztően élettelen. Egyedül a szívritmusát jelző műszer volt rá a bizonyíték, hogy életben van. Az arca holtsápadt volt, de a szíve majd’ kiugrott a helyéről. A kórházba érve azonnal elkülönítették, én be sem mehettem hozzá először, az ajtón kívül aggódtam érte tovább. Rettegve vártam, hogy jöjjön valaki, és elmondja, mi van.
Elképzelésem sem volt, mi történhetett. Aztán megjelent két rendőr.
- Ön a hölgy férje? – kérdezte az egyikük. Értetlenül bámultam rájuk. Mit érdekli ez a rendőrséget?
- Igen – feleltem mégis engedelmesen, amint meg bírtam szólalni. Majd az ajtó felé pillantottam, amely mögött eltűntek szerelmemmel. – Miért? – fordultam vissza a zsaruk felé.
- Mióta használ a felesége toxinokat?
- Hogy miket? – döbbentem meg.
- Drogokat – fordította le köznyelvre az addig papírjaiba bújó másik rendőr is.
Ekkor már nemcsak rémült voltam Kristen állapota miatt, hanem dühös is erre a két alakra, akik minden áron ki akarták húzni nálam a gyufát.
- Nem él ilyesmivel – közöltem velük higgadtságot erőltetve magamra.
- Nos, a leletei nem ezt mutatják. Komolyabb mennyiségű heroint találtak a vérében. – Nem fogtam fel elsőre a szavakat, de aztán magamban elismételtem a mondatot, majd a tiszttel is megismételtettem. Aztán nem kaptam levegőt.
- Ő nem használ ilyet – tiltakoztam, ám ekkor az orrom alá dugták a papírt is, melyen rajta szerepelt, mit találtak a vérében. – Ez nem igaz – motyogtam. Nem akartam elhinni, amit látok.
Ekkor egy orvos is kilépett az ajtón, majd egyenesen hozzám közeledett. Ő is megkérdezte, én vagyok-e a férj, és mikor rávágtam, hogy igen, végre elárulta, hogy Kristen a körülményekhez képest jól van. Majdnem sikerült ugyan túladagolnia magát, de még időben megtaláltam. Mázsás kő szakadt le a szívemről, de még volt egy dolog, ami visszatartott a totális megkönnyebbüléstől.
Féltem feltenni a kérdést.
- És a gyerek? – nyögtem mégis.
- Ő is rendben lesz. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy jövő időt használt a doki. Ezek szerint még nincs jól. A mázsa visszaült a szívemre. Tudtam, hogy egész addig legyógyíthatatlan lesz, míg a saját szememmel nem látom őket.
Szerencsém volt, már amennyire ez annak nevezhető: Krist áttolták egy külön szobába, ahova végre engem is beeresztettek. Beállították rajta a csöveket és drótokat, amelyek az életfunkcióit figyelték, majd magára hagyták. Leültem az ágya szélére, és megint megfogtam a kezét. Jéghideg volt. A szigeten nemrég enyhén lebarnult bőre pedig szinte hófehér.
- Még volna pár kérdésünk – szólalt meg újra az egyik rendőr valahonnan a hátam mögül.
- Nem ér rá holnap, uraim? – jött Brad hangja is ugyanonnan. Innentől kezdve kikapcsoltam a külvilágot, tudtam, hogy majd ő elintézi a továbbiakat.
Kristent láttam, a műszereket hallottam, de úgy éreztem, megőrülök, ha nem térnek magukhoz belátható időn belül. Nem így történt. Az egyik tenyerem szerelmem pocakjára simítottam, és némán könyörögtem a kislányunknak, hogy moccanjon meg, adjon valami életjelet. Az ő szívhangját is láthattam az egyik monitoron, de én érezni akartam. A kéréseim nem találtak meghallgatásra, mert a pici sem mozdult.
A karján pedig megláttam azt, amitől már régen is megállt a szívem. Egy apró ragtapasz takarta, de sejtettem, mi lehet alatta. Mégis felemeltem, és valóban ott volt egy apró tűszúrás nyoma. Az elkeseredés határán billegve megéreztem egy kezet a vállamon. Odanéztem Brad volt az.
- Jól vagy? – Hihetetlen volt, hogy őt az én hogylétem érdekli, de nem akadtam fenn ezen, inkább csak bólintottam. – Nekem van egy gyanúm, mi történhetett… – mondta ekkor. Ezt követően már csak rá figyeltem. – Talán Carrie…
Nekem is megfordult a fejemben, de nem lehettem biztos benne. Ennyire nem lehet aljas, bár… Brad elárulta, hogy a rendőröknek is említette ezt, és megígérték, hogy megkeresik Carrie-t, de az már mindennek a teteje lett volna, ha ezt ő tette Kristennel. Mégsem tartottam teljesen kizártnak.
- Ugye tényleg nem szedett semmit? – kérdezte Brad is, megszakítva a gondolatmenetemet, mely arra irányult, vajon mi és hogyan történhetett. Ekkor azonban villámló szemekkel néztem rá.
- Nem, tényleg nem szedett semmit – szótagoltam el neki a választ dühösen.
- Oké, ne egyél meg, csak nálad jobban ezt senki nem tudhatja… – A mondata végét már nem hallottam. Eszembe jutott az a gyógyszer, amit régebben szedett. Mostanában nem láttam nála, de ez nem jelentette azt, hogy…
Nem! – szóltam magamra. Kizárt, hogy önkezűleg gyilkolta volna magát. Boldog volt, és örömmel várta a kicsit, emellett tudta, hogy szeretem, és viszont szeretett… Nem tett volna ilyet! Kizárt! Tűt pedig pláne biztos, hogy soha nem használt önként.
Brad felelt a szavaimra. Kimondtam őket, holott észre sem vettem.
- Amint felébred, megkérdezheted tőle.
Ha felébred – módosítottam magamban. Pillanatnyilag nem bírtam derűsen szemlélni az eseményeket. Ettől függetlenül persze alig vártam, hogy ez a pillanat bekövetkezzen.
Szerelmem viszont nem tűnt úgy, mint aki fel akarna ébredni. A babánk sem mocorgott benne. Csak a szívverésük lassult valamelyest, ahogy teltek az órák. Egy nővérke félóránként jött megnézni, hogy minden rendben van-e. Felajánlotta, hogy van egy üres szobájuk ez mellett, lepihenhetek, ha gondolom, én azonban egy tapodtat sem akartam moccanni a családom mellől. Brad vonult hát át oda. Korábban felidegesített ugyan, mégis hűséges volt a bajban, ezért IS kedveltem. Mondtam neki, hogy hazamehet, de nem akart.
Én ébren virrasztottam végig az éjszakát egy apró jelre várva, hogy megnyugodhassak, valóban minden rendben, erre azonban csak késő délelőtt került sor. Addigra millió borzalom megfordult a fejemben.
Amint Kristen keze megmoccant, közelebb hajoltam hozzá, és a nevén szólongattam. A szemeit olyan lassan nyitotta fel, mintha ez is külön erőfeszítésébe kerülne. Közben megremegett, és zavartság sugárzott a tekintetéből. Az ajkai elnyíltak, és könnyek kezdtek csorogni az arcán. A levegőt is kissé nehezen szedte.
Egyetlen másodpercre nézett csak a szemembe, majd újra lehunyta a sajátjait.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle halkan, miközben hálát adtam az égnek, hogy végre magához tért.
- Hogy kerülök ide? – kérdezett vissza. Ezek szerint felfogta, hogy kórházban van, de a kérdésemre még nem felelt.
- Azonnal behoztunk, amint rád találtam – meséltem el neki. – Emlékszel, mi történt?
A szempillái ismét megrebbentek, de csak kábán pislogott rám. Majd a hasához kapott.
- Ő jól van? – ijedt meg ismét.
- Jól – feleltem, bár biztos nem lehettem benne, hogy mi történt odabent. – Emlékszel, mi történt? – kérdeztem újra.
- Elmentünk a partira… – kezdte, de aztán összeráncolta a szemöldökét, és csak bámult a semmibe. Majd lehunyta a szemeit, és elfordult. – Nem… – Nem tudtam, mire mondja ezt a nemet. Hogy nem emlékszik, vagy csak az emlékeit utasítja el. Megkérdeztem.
Kristen rám pillantott, egy másodpercre láttam a szerelmet a tekintetében, amelyet egy ideje állandóan, de aztán ez eltűnt. Már ettől is megijedtem, de tudtam, hogy ettől még ugyanúgy érez… Legalábbis ezzel biztattam magam.
- Kris…
- Ott volt Carrie is. – Csupán ennyit mondott.
- És ő adott neked valamit, vagy te akartad megölni magad? – szaladt ki a számon, mielőtt végiggondolhattam volna. Vissza akartam szívni, de már nem lehetett. Kedvesem lélegzete elakadt, miközben értelmezte a szavaimat, aztán lassan kihúzta az ujjait a kezemből.
- Azt hiszed, hogy direkt csináltam? – nézett rám csalódottan. És sértetten. Mindkettő jogos volt a részéről. De az éjszaka során olyan sok minden megfordult a fejemben, hogy mostanra már semmilyen lehetőséget nem bírtam kizárni. – Elmentem a mosdóba. Ott találtam az exfeleségedet – kezdte mesélni ennek ellenére. – Furcsállottam, hogy van nála két pohár pezsgő. Gratulált – folytatta akadozva. – Aztán kifejezte a részvétét Alex miatt. – Kedvesem sírni kezdett. Rögtön a kezéért nyúltam, de elrántotta. – Koccintani akart velem a boldogságunkra, minden jót kívánt, aztán… Őszintének tűnt. Ittam egy kortyot a pezsgőből, többet nem akartam.
Kristen elhallgatott. De nem kellett többet mondania. Ennyiből is rögtön megértettem, mi történt. És végtelenül megkönnyebbültem amellett persze, hogy minden eddiginél jobban gyűlöltem Carrie-t.
- Ezt majd a rendőröknek is el kellene mondanod – kértem halkan. Ő ekkor rám nézett.
- Azt hitted, hogy én csináltam ezt magammal? – kérdezte, de kijelentésnek hangzott inkább.
- Nem! – tiltakoztam rögtön.
- Azt hitted, meg akartam ölni magam és a lányunkat? – jött a következő döbbent kérdés. Úgy nyúltam a keze után, hogy ezúttal ne bírja elrántani, bár próbálkozott.
- Nem! Nem. – Közelebb hajoltam hozzá és szabad kezemmel megcirógattam az arcát. – Nagyon féltem, hogy valami bajotok esik – mondtam. Szerettem volna újra azt látni rajta, hogy hisz nekem. De kiérdemeltem a bizalmatlanságát. – Szeretlek, sosem feltételeznék ilyesmit! – Megpusziltam a szája csücskét, majd az ajkait. Azok megremegtek, de ekkor egy kéz rebbent a tarkómra. Viszonozta a csókomat, majd elfordította a fejét.
- Adnál valamit inni? – kérdezte. Én is éreztem, hogy kissé ki van száradva. Töltöttem neki vizet.
- Belehaltam volna, ha történik veletek valami – suttogtam, miközben ivott. Ezután rám nézett. Még mindig nem hitt nekem. – Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned.
- Többé ne tedd – kérte. Aztán újra sírni kezdett, de ezúttal már ő szorította meg az én kezemet. Amennyire a hely engedte, odahúzódtam mellé, és félig a karjaimba húztam. Szorosan kapaszkodott belém, és ekkor könnyebbültem meg teljesen.
Nem sokkal ezután megjelentek az orvosok, velük együtt pedig a rendőrök. Utóbbi közeg kihallgatta szerelmemet, aki elmondta nekik ugyanazt, amit nekem is kicsivel korábban. Féltem, hogy ők sem hisznek majd neki, de legnagyobb döbbenetemre ekkor közölték, hogy már Carrie-t is kihallgatták, aki miután elkapták, beismerő vallomást tett. Hátborzongató volt szembesülni vele, hogy meg akarta ölni Krist és a kisbabánkat. Szerencsére nem szándékoztak szabadon engedni. Kedvesem is megkönnyebbült.
Már aznap délután hazavihettem. Pár napig ki sem moccantunk a házból, utána is csak a nőgyógyászhoz kellett elmennünk két nappal később, aki kilencvenöt százalékra ígérte, hogy a picinek nem lett semmi baja a merénylet következtében. Engem mégis kínzott az az öt százaléknyi bizonytalanság, és tudtam, hogy mondhat bárki bármit, amíg egészségesen meg nem születik, nem leszek teljesen nyugodt. Annak ellenére sem, hogy a gyermekünk a kórházból való hazatérésünket követő éjszakán rugdalni kezdett.
Már mindketten aludtunk – végre én is tudtam, és Kris önként bújt a karjaimba, holott még mindig kételkedett bennem kissé, amiért nem hittem el elsőre, hogy nem ő tette ezt magával –, de a pocakja megremegett a tenyerem alatt, majd mintha egy pacsit adott volna a benne lakó apróság. Azonnal felébredtem. A rugdalást viszont nem álmodtam. Közelebb húzódtam a kicsihez és elmondtam neki, mennyire szeretem őt az anyukájával együtt.
Ezen az éjen sem aludtam túl sokat, ezúttal a lányom mocorgását figyeltem, aki csak hajnalban csendesedett el. Ezután én is nyugodtabban hajtottam álomra a fejem, szerelmemet átölelve.
(Kristen)
A másnap volt a legrosszabb. Folyamatosan émelyegtem – az addigi egész terhességem alatt egyszer sem voltam ilyen rosszul. Az orvos szerint szerencsém volt, mert rosszabbul is járhattam volna.
Arra még emlékeztem, hogy naivan elhittem Carrie őszinteségét, és hogy előbb szabaduljak tőle, megittam vele egy pici korty pezsgőt, de az, hogy ezt követően mi történt, teljesen kiesett. A tűszúrás helye a karomon nem arról tanúskodott, hogy csak az alkohol szállt a fejembe és elájultam.
Megértettem Rob bizalmatlanságát is. Az rosszul esett, hogy azt feltételezte – akár csak egyetlen pillanatig is –, hogy szándékosan akartam ártani magamnak és a babának, de tudtam, miért hiszi ezt. Ismerve a múltat, valószínűleg nekem is megfordult volna mindez a fejemben, ha az ő helyébe képzelem magam. Az jobban fájt, hogy ezáltal az iránta érzett szerelmemet is megkérdőjelezte, ezen csak később tettem túl magam.
Még mindig émelyegtem, de a szédülésem és a férjem előtt titkolt fájdalmaim elmúltak. Éppen reggelit készített – amolyan hagyományos angolt –, amikor felébredtem, és kimentem hozzá a konyhába. Bonbon a lábai alatt keringett, lepottyanó falatokra várva. Egyikük sem vett észre, csak amikor megszólaltam.
- Vele mi lesz, ha mi Európába költözünk? – Mindketten felém fordultak. Az eb azonnal hozzám pattant. Rob először kezet törölt, de aztán nem úsztam meg az ölelését és a csókjait. Nem is akartam.
- Átcsempésszük a határokon – felelte percek múlva. – Hogy érzed magad? – fürkészett aggódva.
- Jobban. Sajnálom, hogy…
- Nehogy ezért bocsánatot kérj! – vágott közbe. – Az a lényeg, hogy már minden rendben. Az a ribanc meg nem fogja ezt megúszni szárazon.
Belevesztem az ölelésébe és a csókjaiba. Hittem neki, és igaza lett. A törvény nem kegyelmezett neki. Pár nap múlva elítélték emberölési kísérlet miatt. Azt nem firtattuk, hogy korábban miket művelt ellenünk, így is megkapta, amit megérdemelt. Első fokon tíz évre ítélték. Egyedül Billt sajnáltam, aki valóban megpróbált segíteni rajta, de sikertelenül. Mi viszont visszakaptuk a nyugalmat az életünkbe.
Egy ideig még ott maradtunk a házban, itt is berendeztük a gyerekszobát, mert bár egy pár évre Wisleyben akartunk maradni, nem tartottam kizártnak, hogy néha iderepüljünk majd. Brad felajánlotta, hogy néhanapján ránéz a házunkra, hogy minden rendben van-e, sőt, Bonbon kérdését is ő intézte el. Szerzett neki papírokat az utazáshoz, így nem volt rá gondunk.
A sajtó felfújta az újabb Carrie-ügyet, így nem nagyon mozoghattunk a városban anélkül, hogy meg ne rohamoztak volna bennünket a hiénák – ahogy Rob hívta őket. Nem is nagyon tettük. Az ő turnéja véget ért, én pedig lábadoztam. Érdekes módon ezúttal könnyebben ment a „leszokás”, talán mert nem tartott annyi ideig az egész. Néhány nappal később megelégeltem, hogy szerelmem porcelánként bánik velem, és egyik este finom vacsorával leptem meg.
Ő még délután elaludt – fogalmam sem volt, miért ilyen aluszékony, holott én voltam állapotos –, de legalább ezalatt gyorsan elkészíthettem az ételeket. Még süteményre is jutott időm, mielőtt kitámolygott volna a hálóból.
- Te mit művelsz? – nézett körbe döbbenten.
- Minek látszik? – kérdeztem vissza mosolyogva, majd hozzá léptem. Még mindig csodálkozott, mikor átölelt.
- Vacsora? – próbált tippelni. Telibe talált, ráadásul elsőre. Megdicsértem, sőt, még egy csókot is kapott. – És mi az alkalom? – gondolkodott el aztán.
- Az, hogy ma végre újra szeretkezni fogunk – közöltem vele. Egyből felcsillantak a szemei. De kissé töprengő arcot vágott. – Ne mondd, hogy te nem akarod – simítottam a kezem végig a mellkasán, majd a derekán a nadrágja azonnal éledezni kezdő dudorodásáig.
- Ha ezt folytatod, nem fogunk kajálni előtte – ígérte halkan, de persze élvezettel tűrte a simogatásomat. Nem bántam volna, de még ki akartam faggatni valamiről, így elléptem tőle. Kissé csalódottan nézett utánam, de ekkor nekiszegeztem a kérdést, mégis mit művel ő éjjelente, hogy nappal ilyen ritkán látom ébren az utóbbi pár napban.
Ha nem tudtam volna, hogy képtelenség azt hittem volna, hogy elpirult.
- Olyankor mindig rugdal a kicsi – vallotta be aztán zavartan.
- Mi? – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. – De hát nappal is szokott – tapasztottam a tenyerem a pocakomra.
- Igen, de éjjel aktívabb – mentegetőzött mosolyogva a büszke apuka. Csak úgy sütött róla, mennyire imádja a csöppséget. Továbbra is értetlenül pillantottam rá. Csak ezért ébren maradni, ráadásul egész éjjel… Elképedtem. A vacsora viszont máris nem számított annyira.
Odaléptem hozzá, majd a nyaka köré fontam a karjaimat, és magamhoz húztam egy csókért. Megkaptam, és még többet is. Rob már a konyhában elkezdett vetkőztetni, és kisvártatva meztelenül kapott a karjaiba, hogy a hálóba vigyen.
A nyelve először csupán az enyémet csábítgatta édes ígéretekkel ötvözve, míg a keze végigcirógatta a testemet. Aztán a szája lassan lejjebb haladt, és a nyakam enyhe végigharapdálását követően a melleimre siklott. A mellbimbóim dermedten várták az érintését, melytől máris majdnem elélveztem, olyan izgatóan kezdte csókolgatni őket.
A java azonban még hátra volt. A pocakom puszikkal való elhalmozása után közölte a gyermekünkkel, hogy most ne ijedjen meg, de az anyu szívverése egy picit fel fog gyorsulni, és a levegőt is szabálytalanul fogja venni, de arra vigyázunk, hogy ebből neki ne legyen hátránya. Felnevettem a szavaira, de a következő pillanatban minden úgy történt, ahogy azt ő megjósolta.
A nyelvét éreztem meg magamon először, majd az ujját belém csúsztatta, lehet, hogy egyszerre többet is: a lélegzetem annak rendje és módja szerint elakadt, a szívverésem pedig féktelen iramúra gyorsult. Rob ezután minden létező és elképesztő módon az őrületbe kergetett. Hosszan szívogatta és nyalogatta legérzékenyebb pontomat, miközben az ujjaival kitartóan űzött a beteljesülés felé.
A könnyeim is kicsordultak, olyan élvezetekben volt részem. Ettől egy kicsit megijedt, mikor végül felemelkedett mellém, de egy csókkal megnyugtattam, hogy minden rendben. Aztán én következtem. Hasonlóképp elégítettem ki először, édes nedveit élvezettel tisztogattam le róla a nyelvemmel, majd újra a számba vettem, és nem hagytam pihenni egyetlen percre sem. A lélegzete és a szívritmusa hasonlóképp viselkedett, mint korábban az enyém, így örömmel nyugtáztam, hogy rá is hatással van ez az első újra-együttlétünk a csaknem egy hetes kihagyás után.
Alighogy kérlelni kezdett, hagyjam abba, mielőtt élve gyullad fel, kiengedtem az ajkaim közül, kőkeményre szopogatott férfiasságát még egyszer végignyalogattam a tövétől a hegyéig, majd felemelkedtem, és neki háttal az ágyra térdeltem. A hasam mérete miatt így volt kényelmesebb, meg különben is szerettük ezt a pózt. Most sem kellett elmagyaráznom neki, hogy mit kéne csinálnia, habozás nélkül mögém térdelt, és kitöltötte forróan tátongó, és érte epedező bensőmet.
A lökései egyszerre voltak szenvedélyesek és óvatosak. Megállás nélkül simogatta közben a melleimet, néha a pocakomra tévedtek az ujjai, majd végül felemelt magához, és a nyakamat borította csókokkal, miközben egyre gyorsabban hajszolta a gyönyöröket. Végső megsemmisülésünk pillanatában a szája az enyémre tapadt, és szinte haraptuk egymást a testünkön végigcikázó áramütések sorozata közepette.
Utána kéjesen elnyújtóztam az átforrósodott és -nedvesedett lepedőn, ő pedig további gyengéd simogatásokkal kényeztetett tovább. Kimeríthetetlen éjszakánk volt, és ezután nem is állt szándékunkban még egyszer ilyen hosszú szünetet tartani. Szerelmem csak attól rettent meg, mit fogunk tenni, ha megszületett a pici.
- Ugyan, néha csak elalszik majd – nyugtatgattam.
- Én nem egészen erre gondoltam – mosolygott sokat sejtetően. Tudtam, mire gondol, de nem aggódtam amiatt, hogy ne tudnánk máshogy is örömet okozni egymásnak, ha tiltott lesz a teljes összeolvadás. Meg különben is az csak átmeneti.
Ebben kiegyezve nem átallottunk nekiállni gyakorolni a más lehetőségeket is. Mindkettőnknek plusz élvezeteket okozott, de amíg tehettük, igenis egymásba simultunk minden alkalommal.
Az utazásunk közeledtével egyre jobban izgultam a kicsi miatt. Alig két-három hetem volt vissza a szülésig, amikor erre sort kerítettünk. Az ezt megelőző napon látogattam meg a szüleimet, valamint Alexet a sírhelyüknél. Jelenlegi férjem mindhármójukhoz elkísért, bár kissé szégyenkezett, mikor néhai páromhoz értünk.
- Ha akkor nem hagylak el, talán még ma is élne – jegyezte meg. Azóta nagyon sok idő eltelt, így tudtam, hogy Alex sem haragszik meg, ha ezt mondom:
- Nem valószínű. Ahhoz túl beteg volt, és a legvégét úgysem várta volna meg.
Rob nem válaszolt, csak magához ölelt. Én igyekeztem elfojtani a sírásomat, hisz minden együtt töltött pillanatunk hirtelen felsorakozott előttem, de mivel megígértem neki, hogy szomorkodva soha nem gondolok vissza rá, egy utolsó búcsút és köszönetet mondtam magamban Alexnek, majd szerelmemre mosolyogtam, és hazaindultunk.
Angliába érkezésünk után Rob családja – akit immár a magaménak is nevezhettem – sok mindenben segített, a költözködésben éppúgy, mint a Wisleyben található ház berendezésében, elsősorban a gyerekszobáéban. Teljesen furcsa volt, hogy nem kell állandóan rettegnünk a fotósok hadától, szinte mintha egy másik világba csöppentünk volna.
- Ezért szerettem mindig hazajárni – jegyezte meg egyszer Rob. Éppen a felesleges holmikat rakodta be a nővérei segítségével a raktárnak kinevezett pince egyik felébe.
- Kivéve az utóbbi egy évben – dünnyögte halkan Lizzy. Rákérdeztem, hogyhogy. – Amióta téged megismert, elmaradtak a kéthetentei hazajövetelei. Először egy hónap múlva láttuk, de akkor is csak jött, aztán ment. Legközelebb másfél hónapba telt neki emlékeznie ránk, majd újabb két hónapba.
Nem először győződhettem meg róla – és ráadásul úgy, hogy nem ő bizonygatta –, hogy mit is érez irántam. Vic is csatlakozott a beszélgetéshez, és elárulta, hogy az öccse milyen állapotban volt, mikor szakítottunk. Maga alatt. Ezt eddig is tudtam, emlékeztem rá, ez közvetlenül a babánk megfoganása előtt lehetett. Akkoriban én sem voltam a toppon.
- Ne hallgass rájuk, csak telebeszélik a fejed – szólalt meg mögöttem életem párja, nem tudván, hogy épp róla folyt a csevej. A kezeit a hasamra csúsztatta, a nyakamat pedig puszikkal halmozta el.
Megfordultam a karjaiban, így simultam hozzá inkább.
- Igazat mondanak – védtem meg a lányokat, akik közben kisomfordáltak a konyhából.
- Kizárt! – jött szerelmem meggyőződése egyetlen határozott szó formájában. De aztán győzött a kíváncsisága. – Miben van igazuk? – kérdezte gyorsan.
- Abban, hogy szeretsz – mosolyogtam rá.
- Ezt eddig is tudtuk – mosolyodott el zavartan.
- Igen, de akkor is jó volt azt hallani tőlük, hogy mennyire – pusziltam meg az állát, mire rögtön lejjebb hajolt, hogy egy forró csókkal adja jelét annak, miről beszéltek a nővérei. Felesleges volt, így is éreztem.
Akárcsak az éjszaka folyamán. Amióta ideköltöztünk, egyetlen éjszaka sem maradt szenvedélytelen. Minden pillanat izzó varázslatban telt, akárcsak a nappalaink, amikor boldogan vártuk első csemeténk érkezését. Rob ugyanis nemrég közölte, hogy ő szeretne még belőlünk ilyen közös kis teremtményt. Nem volt ellene kifogásom, bár jelenleg ezt szerettem volna már mielőbb a világra hozni és a karjaimban tartani, bár az is elképesztő érzés volt, ahogy bennem növekedett. És egyre aktívabban részt is vett az életünkben.
Rob is majd’ megveszett érte. Közölte, hogy egy hadsereg sem fogja tudni visszatartani attól, hogy velem legyen a szüléskor. De ez még kicsit odébb volt.
(Rob)
Éppen anyám születésnapjára készülődtünk, pont egy héttel a szülész által kiírt időpont előtt, amikor Kristen kicsit fájlalta a derekát.
- Nem maradunk sokáig, megígérem – mondtam neki, amikor elindultunk. Mostanában sokszor masszírozgattam – aminek persze mindig szerelmezés lett a vége –, ezért annyira kíméltem, ahogy csak tudtam, épp emiatt még főzni is megtanultam, hogy neki ne kelljen órák hosszat ácsorognia a tűzhelynél. Természetesen az ő irányításával, de egész ehető dolgokat sikerült összedobnom.
Most azonban a családomhoz tartottunk éppen, akik mosolyogva fogadtak bennünket. Kristen is jól érezte magát, aminek külön örültem. Egyetlen percre sem engedtem el viszont magam mellől, kivéve, amikor a szülinapi vacsora után a mosdóba ment.
- Fiam, azt hiszem, itt az idő – szólalt meg egyszer csak anyám.
- Mi? – meredtem rá döbbenten. – Hogyhogy itt az idő? – bámultam arrafelé, amerre Kris eltűnt.
- Érzem, hogy nincs neki sok vissza – nézett ugyanarrafelé ő is.
- De még egy hét… – motyogtam, majd kifaggattam, mégis miből gondolja, hogy nem várja ki a babánk azt a hetet.
- Női megérzés – jött a bölcs felelet. Elfintorodtam, de ahány nő körbevett itthon folyton, muszáj volt némi valóságalapot beismernem ennek, hogy lehet neki.
Ennek ellenére nem álltam neki idegeskedni, úgy voltam vele, hogy Kris majd úgyis szól, ha menni kell. Kényelmesen hátradőltem a kanapén, és nyugodtan eszegette tovább a tortát.
Szerelmem közben visszajött, mellém ült, majd adott egy puszit. Tele volt a szám, így viszonoztam, majd a falatot tovább rágva néztem lopva a pocakjára. A lányomtól kérdezgettem, mennyire siet onnan kifelé – persze csak gondolatban, nehogy mind hülyének nézzenek, amiért vele beszélgetek, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy igent vagy nemet tud felelni a kis rúgásaival, legalábbis volt már rá példa, hogy így kommunikáltunk, ha Kristen aludt éppen. Előtte sem akartam lejáratni magam. Most azonban nem volt a kezem szerelmem pocakján, hogy „halljam” a választ a kérdésemre, így nyugodtan eszegettem tovább.
A villát a számhoz emelve még egy falatot dugtam a számba, amikor Kristen váratlanul a combomra tette a kezét – ettől rögtön felborzolódtak az érzékeim –, de ahelyett, hogy itt mindenki előtt izgatni kezdett volna – amit senki más nem díjazott volna, csak én –, a fülemhez hajolt, és belesuttogott.
- Ne idegeskedj, kérlek. De elfolyt a magzatvíz.
Majdnem a torkomon akadt a falat. Némi köhögés után bírtam csak újra rendesen lélegezni és beszélni.
- Hogyan? – néztem rá rögtön pánikolva. Ő mosolyogva vissza rám, és bólogatott. Én meg felpattantam mellőle, és a sütis tányért lerakva kétségbeesetten pillantottam vissza rá. – Úristen! Fel kell hívni az orvost, el kell hozni a cuccaidat otthonról, és…
- Szívem – szólt közbe, mialatt ő is felállt. – Minden sínen van, te csak vigyél be a kórházba, kérlek.
- Oké – nyögtem. Végigfuttattam az agyamban az útvonalat, amerre mennünk kell majd, de moccanni sem bírtam. – Szülünk? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Szülünk – mosolygott rám továbbra is Kristen.
- Most? – suttogtam.
- Most bizony, és igencsak sietős lehet neki, úgyhogy indulhatnánk? – simított végig az arcomon.
A következő pillanatban már a kocsikulcsokat keresgéltem a zsebemben. A családomról tökéletesen megfeledkeztem, de aztán feltűnt, hogy vannak körülöttünk.
- Anyu… még egyszer boldog szülinapot, de ha nem haragszol, mi most szülni megyünk – fordultam felé, de csak egy „én megmondtam, hogy a női megérzések nem csalnak” pillantással felelt. Ebben a szent másodpercben döntöttem úgy, hogy többé soha nem kételkedek ennek a létezésében.
Kristen ekkor már Vickel beszélte meg, hogy ő majd elmegy a hálószobánkba készített bőröndért, amelyben szerelmem előre összekészített mindent, amire szüksége lehet majd a kórházban. A másik nővérem velünk tartott, de ki lett zárva a folyósóra, csak én mehettem be Kristennel a szülőszobára. Amint megérkeztünk és megvizsgálták, megállapították ugyanis, hogy itt igen hamar meglesz a gyermek.
Engem is sterilbe öltöztettem, és baromi hülyén nézhettem ki, de még az sem érdekelt volna, ha másnap így jelenek meg a címlapokon. A torkom a szívemben dobogott, mikor Kristen mellé helyezkedtem, hogy tudjam szorongatni a kezét, és meg tudjon nyugtatni, ha rosszul lennék, vagy ha nagyon fájna… Aztán észbe kaptam, hogy felcseréltem a szerepeket – nekem kell segítenem őneki.
Rögtön el is kezdtem bíztatni, hogy minden rendben lesz, mennyire szeretem, és hamarosan szülők leszünk. Ő magához húzott egy csókra, és félelmetesen nyugodtnak látszott. Egy ideig. Aztán felsikoltott. Azonnal a dokira néztem, aki a lábai között ácsorgott – ha más helyzetben tette volna ezt, már valószínűleg nem élt volna –, és azt figyelte, mikor lehet szerelmemnek nyomnia.
Aztán el is hangzott a parancs, és kedvesem ennek megfelelően cselekedett. Két másodperc alatt elkékültek az ujjaim, amelyeket szorongatott közben. Tőlem el is feketedhettek volna, azzal sem foglalkoztam volna. Maximálisan átéreztem a fájdalmát, de büszke voltam rá, hogy hősiesen állta a megpróbáltatásokat. Aztán egyszer csak visszaomlott az ágyra, és rám nézett. Mosolygott.
A mosolya lángra lobbantotta a szívemet, de elterelődött a figyelmem. Aztán leálltak az életfunkcióim egy másodpercre. Meghallottam egy halk, majd egyre erősödő sírást kicsit távolabbról. Kristen tekintete is arra rebbent, meg az enyém is. A kisbabánk éppen torka szakadtából üvöltötte a világba, hogy megérkezett, én meg csak néztem, és beleszerettem.
Elég bárgyún vigyoroghattam az orvosra, aki először is elvágatta velem a köldökzsinórt – remegő kézzel tettem ezt meg teljes elérzékenyülésben –, aztán átadta őt egy nővérkének, majd pár pillanat múlva becsomagolva megkaptam, és egyből Kristenhez léptem vele. A mellkasára fektettem az apró ajándékot, aki rögtön elcsendesedett az anyukája közelségétől, és hatalmas, valószerűtlenül kék szemeivel végignézett rajtuk.
Nem bírtam levenni róla a szemem, a torkomat mintha satuba szorították volna, és lélegezni elfelejtettem. A doki közölte, hogy makkegészséges és kislány – utóbbit már tudtuk egy ideje, de nem róttam fel neki, hogy ezzel nem volt tisztában –, aztán rákérdezett, hogyan fogjuk hívni. Az utóbbi napokban ezernyi lánynéven gondolkodtunk szerelmemmel, de most – mintha csak a sors adta volna a szánkba ugyanazt a szót – egyazon névegyüttes hagyta el a szánkat.
- Patricia Lynn.
A nővérke pár perc múlva elvette tőlünk, hogy normálisan letisztogathassák, meg persze az anyukát is, de erre a kis időre sem eresztettem el Kris kezét. Letöröltem az arcáról a könnyeket – ő is ugyanezt tette velem, majd varázslatteli csókban egyesültünk.
Minden valaha volt, és jövőben létezendő szerelmünk ott repkedett körülöttünk milliárdnyi pilleként szárnyalva, és tudtam, hogy innentől kezdve semmi baj nem érhet minket. Megállíthatatlanul és persze együtt rohantunk egy olyan jövő felé, ahol nincs helye másnak, csak a boldogságnak. A kislányunkkal teljesedett ez be végleg, és örökké elválaszthatatlan köteléket forrasztott kettőnk közé.
- Szeretlek – súgtam kedvesemnek, amint levegőért kapva eltávolodtam tőle fél centit. Ugyanilyen meghatottan viszonozta a vallomásom. A szemeibe néztem, amelyben a gyermekünket láttam. Aztán élőben is visszakaptuk.
Kicsivel később már hármasban voltunk egy másik helyiségben. Egyre csak nemrég még szerelmem pocakjában élő csöppségünket néztük, aki pár hatalmas ásítás után lehunyta azúrszemeit, és elszenderedett az anyukája karjaiban.
Én is melléjük feküdtem az ágyra, és mindkettejüket óvatosan magamhoz ölelve mondtam köszönetet az sors pennájának, amely a nagy könyvbe ily csodásra írta az életünk.
Kitörölhetetlenül. Pont, mint amilyen az egymás iránt érzett szenvedéllyel tarkított szerelmünk, melyet nem kellett tovább már soha rejtegetnünk...
Sziasztok :)
Sajnos jól látjátok :(
A sztorinak vége. Rengeteg minden történt, sok öröm, még több bánat, szenvedés, de akadt szerelem is csurig, meg ami kellhet, és végül egy baba tesz pontot a végére! :)
(És a TC ellenére az utóbbi fejezetek azért nem bővelkedtek bonyiban, lássátok be! Szal ne tessék rám fogni, h állandóan drámáztam :P ;-) :D ).
Hogy folytatom-e valaha, ez egyelőre jó kérdés, amennyiben igen, akkor azt szerintem más címmel teszem, másik blogon, mert a mostani nem illene arra a történetre :D
Vagy egy másik ötlet szerint igen, de azt sem most kezdem el, több okból:
1., Itt már megírtam, amit lehetett :D
2., Más blogjaimon bőven elég gyerekkel kapcsolatos esemény van / volt (OD - itt három gyerek is van, ML volt, amiben szintén volt baba, és az ARS, amit befejeztem ugyan, de az OD-ben folytatódik a sztori, és ennyi helyen újabbnál újabb gyerekkel kapcsolatos történéseket írni az én képességeimet is meghaladná így egyszerre, hogy mégis más legyen az egész, mint valamelyik másik blogon írt sztoriban)
3., Most nincs kapacitásom. Egyszerre több dolgot is csinálok - és most nem a blogírásról meg a könyvkiadásról beszélek, mert életem is van, valamint millió egyéb dologban is nyakig vagyok, és sajnos szelektálnom kell, mire mikor jut idő.
Ez a történet a 100. fejezettel lezárult tehát, mert itt már nincsen mit rejtegetni, hogy a címre is utaljak :)
Az biztos, hogy nem ugyanettől a pillanattól folytatom majd, HA folytatom, hanem pár év ugrással, tuti nagyobb gyerekkel fogom tenni, mondjuk kamaszkortól (az már nem biztos, hogy RobSten lenne, bár elsősorban körülöttük forogna a dolog, de mégis... Helyet kapna a gyerek szemszög is, és ahhoz ugrani kell az időben). Erre viszont agyilag rá kell állni, de ez perpill nem megy.
De ez még nem most lesz, HA lesz egyáltalán... :/
A mosti pillanatig a HP egy teljes, kerek egész, és itt a vége.
Köszönetet szeretnék mondani minden kommentelőnek, köszönet a csaknem 1300 db (!!!) komiért, és a soksok olvasóért! Az ittlétetekért, és a társaságért :) (LLL)
Amely ezentúl se oszoljon fel lécci, vagy vonuljunk tovább egy másik blogomra, ahogy az ARS után is idejött a többség :)
De a chat és minden marad, úgyhogy továbbra is lehet itten táborozni :)
Ami a történetet illeti, JANUÁR VÉGÉN vagy legkésőbb FEBRUÁR ELEJÉN ez is meg fog jelenni KÖNYVben, akárcsak a másik történetem.
Ha valakit érdekel a dolog, az jelezheti ezt e-mailben.
Bővebben ott adok tájékoztatást.
Örülök az itt összeverődött kis csapatnak, annak főleg, hogy Claire vezetésével megalakult a Team Complications :D (LLL)
Én nagyon szépen köszönök nektek mindent!
Nélkületek ez a sztori nem jöhetett volna létre :) (legalábbis publikusan nem ;-)
valszeg amúgy is megírtam volna, de a sok visszajelzés azért erősen formálta a történetet, és talán mindannyiunkat :) ).
Mindenkinek még egyszer és milliószor nagyon köszönöm!!!
És vár benneteket sok szeretettel a többi blogom :)
Puszi nektek:
Szil
..
